Maradunk a földön

A nagydumás kedvelt karaktere a filmeknek. Jó esetben elviszi a hátán, rossz esetben ideig-óráig (inkább pár percig) elfedi a forgatókönyvben tátongó lyukakat, egyenetlenségeket, a bő lére eresztett semmitmondást. Ryan Reynolds az utóbbi időben a teljes karrierjét hasonló figurákra építette fel a Deadpooltól a Free Guy-ig, és ezek meg is találták a maguk hálás közönségét: a siker biztos folytatásokban mérhető. De most nem róla fogunk szólni.

Az HBO Maxra érkezett Felszállás – Veled a Marsra című film alkotói is ebben látták a kiutat a nem túl eredeti történetből: az átlagosnál is átlagosabb Walt (Cole Sprouse) egy robot kisegítő kávépincéreként dolgozik a nem túl távoli jövőben, és eszelősen vágyik arra, hogy eljusson a Marsra. Történetünk idején már egész kolónia él a vörös bolygón, a terraformálás is elkezdődött, mert a Földet, kinőtt otthonunkat lassan elnyeli a szemét. A távoli bolygóra természetesen csak a legképzettebb, legszorgalmasabb és igen okos jelöltek jutnak el, Walt viszont, aki mindezeknek fájdalmasan híján van, csak az átlag feletti kitartásában reménykedhet. De ebben is hiába: mind a 37 alkalommal visszadobták a jelentkezését. Viszont egy nap a véletlennek köszönhetően egy bulin megismerkedik egy lánnyal, el is indul közöttük valami, ám a románc nem bontakozhat ki, mert Ginny másnap a Marsra utazik. Közben kiderül, hogy a buli dúsgazdag házigazdáját, Sophie-t (Lana Condor) a szíve szintén a távoli bolygó felé húzza, mert ott dolgozik a kedvese. A két epekedő, és mindenben különböző fiatal végül kénytelen összefogni, hogy Walt potyautasként, míg Sophie a majd egymillió dolláros jegyével épségben eljusson a Marsra, és ott boldogan éljenek. Ám ahogy az történni szokott, a szerelem most is aláhúzza a tételt: az ellentétek olykor elemi erővel vonzzák egymást.

A cselekmény papíron talán még hihetően hangozhatott, és a műfajban is rejthetett potenciált: habkönnyű vígjáték sci-fi keretben, némi társadalomkritikával és konyhafilozófiával meghintve. Csakhogy a rettentően lapos, néha kimondottan bosszantó poénok és a még vékonykább helyzetkomikum igen hamar kiábrándítja a nézőt. Holott a parttalanul áradó duma lényege épp az lenne, hogy záporozzanak ránk a találó és (ön)ironikus megjegyzések, a szereplők saját csetlését-botlását tompító vagy kiemelő kommentárok, ám Sprouse-t e tekintetben igencsak egyedül hagyja a szellemtelen szöveg. Az olasz színész ráadásul szó szerint megtestesíti az átlagot, fájóan nem képes kiemelkedni semmiben, így a felszínen sem tudja tartani a farnehéz filmet. A szerepet vélhetően még Reynolds levetett jelmeze is könnyedén eljátszaná. A még nagyobb baj, hogy a két főszereplő között semmi sem vibrál, és messze nem szikrázik, az embernek az az érzése, hogy hamarabb lobbanna szerelemre két lejárt konzerv a sötét raktárban.

A Felszállás – Veled a Marsra tipikusan töltelékfilm, az az alkotás, amely a gazdag tartalom illúzióját kölcsönzi az HBO új vállalkozásának, miközben – akárcsak az induló Netflix esetében annak idején – csak a fénytelen középszer iskolapéldája. Az a mozgókép, amit félszemmel és fél füllel, amolyan háttérzajként érdemes követni, mert garantáltan nem maradunk le semmiről. Ha ilyen a szerelem, akkor még ma emigrálhatunk a Marsra. Egyedül. Đ

(Felszállás – Veled a Marsra, 104 perc,
HBO Max)