Kissé eklektikus

Haydn és Malek Miklós: alaposan eltérő világot képvisel a Nemzeti Filharmonikus Zenekar vigadóbeli estjének két zeneszerzője. Szimfónia, versenymű és mise, a koncert műfajilag is változatos volt. Az egész pedig kissé eklektikus – akárcsak a Vigadó.

2022. április 10., 11:30

Szerző:

A Vigadóval szemben gyerekkorom óta vannak ellenérzéseim, elsősorban a csapnivaló akusztikája miatt – amit a felújítás valamelyest elviselhetővé tett. Egy nagyzenekari, pláne egy oratorikus mű azonban a C szektorból – ahol ültem – ma is úgy hangzik, mintha a másik teremben tartanák a hangversenyt, esetleg valami nagy, de nem túl jó hifi-berendezés szólna a terem másik felében, a hang azonban nem válna le a hangfalakról. Emiatt ha az előadó együttesek hangminőségéről, az arányokról írok, azt érdemes csipet sóval kezelni: nem biztos, hogy ők tehetnek arról, ha például a hangkép olykor összemasszásodott.

Az együttes karmestereként mostanában többször is fellépő Madaras Gergely először Haydn 95-ös számú c-moll szimfóniáját vezényelte. Az előadás rendben volt, ami azt jelenti, hogy hibátlanul megszólalt, de nem hagyott mély nyomot. A menüett tetszett a legjobban, itt is különösen a fúvósok együtthangzása, amely nagyban hozzájárult, hogy a tétel – a haydni szándéknak megfelelően – kellően mellbevágó legyen. Az előző tételekkel ellentétes karakterű negyedik, dúr tétel – Jupiter-szimfóniára emlékeztető – fugatója is a kiemelkedő pillanatok közé tartozott, a hajszolt tempótól azonban a zenekar olykor szétszólt.

Malek Miklós második trombitaversenye maga is meglehetősen eklektikus mű: semmiképp sem 21. századi hangzásvilágú, de nem is könnyűzenei, még ha olykor használ is táncos eszközöket. Leginkább filmzenére hasonlít (az elején például a Misi mókus jutott eszembe). Összességében hallgatható mű, különösen Boldoczki Gábor fantasztikus szólójával, aki a gyakori szordinált helyeken és a nyílt szólókban egyaránt megmutatta, hogy a trombita a szép hangú hangszerek közé tartozik. A zenekar és karmestere precízen kísérte az ősbemutatót.

Haydn hat utolsó miséjéből talán az 1802-ben írott Harmoniemesse szólal meg legritkábban. E kései remekművek mindegyikének van valami egyedi bája – a 14-es (tehát sorban az utolsó) sorszámot viselő B-dúr misében ezt talán a szólók és az énekkar gyakori kamarázása, felelgetése, illetve az Agnus Dei hangnemileg meglepő haladása adja (a „mindig csak felfelé” elvét félrerúgva G-ből C-dúrba, majd innen végül g-mollba modulál). A kamaraéneklésben a mindvégig kiváló négy szólista (Váradi Zita, Láng Dorottya, Megyesi Zoltán és Kovács István) közül főleg az alt (Láng) és a tenor (Megyesi) remekelt, a szoprán (Váradi) inkább a szólókban tudta megmutatni erényeit. Az énekkar a legmagasabb fokon szólalt meg, hajlékonyan, frissen, dinamikailag is színesen. A zenekar lendületesen muzsikált, de az a bizonyos hangzásbeli tömbszerűség gyakran zavart: ez a mise (hasonlóan pályatársaihoz) úgy súlyos, hogy közben könnyed – ebből a könnyedségből volt hiányérzetem.

Madaras Gergely sűrű, nagy és érthető mozdulatokkal motiválta az előadókat, de olykor a misénél is az volt az érzésem, hogy a friss tempó hajszolttá válik. Különösen a sűrűbb (pl. fugato) tételek voltak alaposan kidolgozva – Haydn zenéjének egyik nehézsége viszont épp abban rejlik, hogy nincsenek benne üresjáratok, így egyetlen hangot sem lehet félvállról venni.đĐ

(Harmoniemesse, Vigadó, április 7.)

Mások mellett az Altin Gün, a Mdou Moctar, Phum Viphurit, a Balming Tiger és Beton.Hofi is koncertet ad a Bánkitó Fesztiválon. A kulturális és szabadidős kavalkádot július 13-tól 16-ig rendezik a Nógrád megyei Bánkon, a fővárostól 60 kilométerre.