Keresztutak
Rumaan Alam első magyarul megjelent regénye igencsak megosztó darab: valószínűleg egyetlen hajszálon múlik, hogy valaki milyen érzésekkel csukja be az utolsó oldalak után. Hogy azt gondolja-e, milyen bölcs, világképét gazdagítóan értékes ideák tárháza, vagy hogy micsoda egy modernre polírozott blöffre fecsérelte az idejét.
Ez a hajszál pont annyira vékonyka, mint amennyi a könyv egyik főszereplőjét, a sétakocsikázó Clayt választja el attól, hogy visszataláljon a Long Island elhagyatott részén álló víkendházba, ahol az eredeti tervek szerint egy gondtalan hetet töltene a családjával, távol a nagyváros lüktető forgatagától. Csakhogy Clay az egyforma kanyarok egymásutánjában egyszer tévesen dönt, és ugyanúgy eltéved, mint a világ maga. (Még ha utóbbit fejlődésnek hívják is, jegyzi meg epésen Alam.) A gond azonban az, hogy míg a léhaság társadalmilag elfogadott – sőt, talán kívánatos – szintjén álló apának van esélye visszakeveredni a családjához, addig úgy fest: a civilizáció menthetetlenül kizökken a megszokott kerékvágásból.
A kommunikációs csatornák bedugulnak, a mobilok leállnak, a jól bevált virtuális tudatmódosítók csődöt mondanak, s még a megszokott szabályok is érvényüket vesztik – ez így együtt pedig kiválóan alkalmas összezavarni még a legracionálisabb szereplők fejét is.
A némileg talán hosszúra nyúlt felvezetés után a szerző ügyesen adagolja a feszültséget, jó érzékkel tartja bizonytalanságban olvasóját a valóság mibenlétével kapcsolatban – és úgy általában: jól ír. Ami azt illeti, annyira jól, hogy az ember még akkor is végigolvassa a Távol a világtólt, ha a forma alatt rejtőzködő mondandó közhelyessége egy idő után borzasztóan idegesítővé válik. Merthogy minden pozitívuma ellenére ez a tényleg remekül megírt könyv kicsit okoskodó, kicsit elcsépelt, kicsit túlságosan is trendi hőzöngés, amelyben értelmetlenül nagyzoló, egyebek mellett Stasi-tisztekre, osztrák szocdemekre, Benignire, Caravaggióra vonatkozó hivatkozások mellett strandmagazinokba illő bölcsességek sorjáznak – nem tudni, kinek az okulására. (Azzal meg végképp nehéz mit kezdeni, amikor alkalmanként mint a rossz gyerek – vélhetően, hogy éreztesse az életszagot – elpuffant néhány teljesen szövegidegen, polgárpukkasztónak szánt, főként a szexre vonatkozó patront.)
Pedig Alam remekül érti az embereket (még akkor is, ha figurái meglehetősen sztereotip alakok), az esetek kilencvenkilenc százalékában hihetően mutatja meg a reakcióikat, tudja, mi fán terem a féltés, érzi a sötétség generálta ősi félelem ízét, ismeri az irigység, a rátartiság és az önhazugság működését. Csakhogy van egy kis bibi: a 2020-as év egyik legjobb amerikai könyvének jelölt regény írója olyan, mint az egyszeri matektanár, aki érti a viccet, de nem szereti – ahogy azt a csillogó humor feltűnően szűkmarkú adagolásával bizonyítja is. Az már az olvasó pechje, hogy Alam az emberekkel van így. Egyenként és kollektíve is. Soraiból süt a lenézés a technológia istenében hívő, s anélkül fabatkát sem érő, hibáiból nem tanuló társadalom iránt, amely úgy retteg, hogy közben nem fél, főszereplői pedig egytől egyig túlértékelt fajankók, akikből rég kiveszett az ösztönös (értsd: természettel harmóniában álló) viselkedés minden szikrája. (Kivéve persze a szexet, ugyebár.)
A Távol a világtól mindazonáltal kiváló alapanyag kamaradrámához, úgyhogy reménykedjünk, hogy a beígért filmadaptáció avatott kezekben landol majd. Đ
(Rumaan Alam: Távol a világtól,
296 oldal, GABO Kiadó)