Kardhal a csizma sarkánál

Nem Szicília, nem Szardínia: Salento. Így orientálta Maria Mazzotta a közönségét, de enélkül is szinte mindent megtudtunk az énekesnő otthonáról. Ritkán látni a saját kultúrájával és önmagával ennyire azonos előadót, aki csupán egy harmonika (pontosabban akkordeon) kíséretével jócskán túllépve egy koncert keretein komplett színházat tárt elénk. Puglia tartomány délkeleti része, vagyis az olasz csizma sarka maga Salento, ahol télen is 25 fok van. Szerelem, fájdalom, népcsoportok, kultúrák csodálatos kavarodása; ünnepek, hit, remény, halászat, édes tájleírás a dalok témái között.

Antonino de Luca harmonikajátékával kezdődik a koncert. Kezében beszél a hangszer, az áradó muzikalitás és a különös, vibráló harmóniavilág már az első akkordok után nyilvánvaló. Az első szám egy stornello, ami a hatalmas római örökség részét képezve lett a népköltészet része, a szerelmet többnyire a szatirikus oldaláról ragadja meg. Mazzotta rögtön a legmagasabb hőfokon izzik, nem véletlenül jut az ember eszébe Edith Piaf. Az énekesnőnek nincsen hangfaja, nem szoprán, nem mezzo, nem alt, előadásában lényegtelenné válnak a zeneszakmai kérdések, sokkal inkább a leghalkabb részekből is sugárzó erő veszi át a főszerepet. Persze, a hangja olaszosan rekedt, tud nagyon magasan és ördögi mélységekből a felszínre törve énekelni, így szabja meg a dalok karakterét. De azért nagyon ügyesen feszíti egymásnak az ellentéteket is. A második – ismét egy tradicionális szerelmes – dalban a dúr alaphangütés mellé szívfacsaró dráma társul, úgy érezzük, hogy éneklés közben sír a kedélyesebben kanyargó harmonikaszólamok felett, amikor kiderül, hogy valóban sír. A dal után megígéri, hogy abbahagyja a zokogást, aztán ugyanott folytatja. A dalok döbbenetes megéltségét látni-hallani életre szóló élmény, és még csak ekkor következett a Ne hagyj el! című saját szerzemény. A sokkal modernebb felfogású dal szépen illeszkedik a tradicionális dallamvilágba, kortársas motívumként azonban a szöveg nélküli la-la-lázás ügyesen imitálja az egyre távolabbi hangot, vagyis a felek végül elhagyták egymást.
A délvidék híres műfaja a tarantella, sok-sok regionális válfaja közül a salernói leágazás a pizzica. Most egy húsvéti pizzica került terítékre, amelyik lassan, az arab hatásokat érzékeltetve folyik bele a megőrülésbe, ahol a dallam már a hangnem dúr és moll variánsai között cikázik. Mazzotta itt kézi dobbal adja a ritmust, hogy aztán a következő számban az alig hallható sotto vocétól (fojtott hang) elindulva a kitárulkozó üvöltésig jusson el.
A fantasztikusan gazdag kulturális hagyaték újabb elemét bemutatva griko nyelven, vagyis a salernói görögök nyelvén is énekel egy dalt az ismét csak arab, ottomán hatásokra utaló 5/4-ben. De Luca a következő számban egy megkapóan hatásos szólót kanyarít, a terem szinte átveszi hangszerének vibrálását.

Ha lehet csúcsról beszélni a végig magasan szárnyaló koncerten, akkor az utolsó dallal jutottunk el odáig. Domenico Modugnót és a Volarét az egész világ ismeri, Mazzotta azonban az ötvenes évekből származó korai, kortárs kompozíciónak is beillő dalát énekelte el, amelyben a női elnyomás metaforájaként a kardhal jelenik meg. A címe olaszul Lu Pisci Spada, és a metrumtól elszakadva viharos szenvedéllyel írja körül a témát: meglepő, hogy a nagy slágerszerzőnek ilyen dala is volt. A zárásban az előzenekarként fellépő Ewiwával közösen két számot is előadnak, a közönség tombolásából ítélve mi pedig már most újra várjuk a világzene egyik legjelentősebb alakját. Đ

(Maria Mazzotta, Müpa, február 18.)