Írni és rajzolni nagy szívás

Legnépszerűbb karaktere Lencsilány, aki utoljára a 2019-es, bővített kötetben tűnt fel. Azóta elengedte a figurát, vagy vannak még vele tervek?

Vannak még tervek. Amikor az említett felújított kötet megjelent, ahhoz rajzoltam pluszképeket, és akkor jöttem rá, hogy ezt marhára élvezem: szeretek Lencsilányt rajzolni. Két kötet is van a fejemben: az egyikhez vendégírókat kértem fel, hogy írjanak Lencsilány-sztorikat prózában, amit én megrajzolok, de az ő szövegük is szerepelni fog benne. Ezek igazából kánonon kívüli történetek, de marha érdekesek. A másik Az átváltozás című Kafka-novella alapján készül, azt én írom.

Nemcsak Lencsilány, de az ön egész rajztechnikája egyedi, könnyen felismerhető a Lakatos-stílus. Kik hatottak önre, és kik inspirálják a mai napig?

Az elején Tim Burton, de szerintem ez nem nagy meglepetés. Képregényrajzolók közül Kevin O’Neill, aki a Különleges úriemberek szövetségét rajzolta, aztán a Mike Minula-féle Hellboy (bár szerintem tőle látatlanban vettem át dolgokat, mert vannak olyan rajzolók, akik egy az egyben az ő stílusából alakították ki a sajátjukat), illetve Simon Bisley – tőle valami metálújságban voltak régen történetek. Könyvesek közül a Kaland, Játék, Kockázat két illusztrátora volt rám nagy hatással: Russ Nicholson, aki többek közt A ​Tűzhegy Varázslóját és A ​Káosz Fellegvárát illusztrálta, valamint John Blanche, aki a Kaland, Játék, Varázslat könyvekhez készített rajzokat. A magyarok közül pedig Sajdik Ferenc és Heinzelmann Emma, aki a Varjúdombi meséket csinálta. Sokakkal ellentétben én ezt gyerekként is szerettem.

Említette a Kaland, Játék, Kockázat könyveket: a Kaméleon Komix gondozásában hamarosan megjelenik a Viharkristály, aminek magyar nyelvű kiadásához ön készíti az illusztrációkat. Miért döntöttek úgy, hogy lecserélik az eredeti rajzokat?

Érdekes dolog ez, mert amikor pár éve külföldön feltámasztották a Fighting Fantasyt (a Kaland, Játék, Kockázat eredeti címe – a szerk.), akkor lecserélték az eredeti rajzokat. Ezek már nem klasszikus fantasyillusztrációk, hanem nagyon digitálisak, nagyon össze vannak csapva, és egyáltalán nem hozzák a hangulatot. Ez a képi világ az újabb köteteket is jellemzi, a Viharkristály rajzai pedig inkább gyerekkönyvesek, ami nekem marhára tetszik, de ezeket a könyveket – külföldön és Magyarországon is – elsősorban azok vásárolják, akik ezeken nőttek föl, és nekik ez érthető módon nem jön be. Van egy kimondatlan szabály, hogy bizonyos illusztrációkat adaptálnom kell, a többiben meg szabad kezet kaptam. Persze csak annyira, amennyire egy ilyen könyv szerkezete engedi: belőttem, hogy ha 20-25 illusztráció kell, akkor kb. húsz fejezetpontonként kell egy, és megnéztem, hogy azok közt milyen fejezetek vannak, amikhez tök jó rajzokat lehet csinálni. Azt meg nemrég tudtam meg, hogy nemcsak a külföldi kiadó bólintott rá az illusztrációimra, de Ian Livingstone-nak is tetszett.

Beszéltünk képregényekről és illusztrációkról, de íróként is jelen van a kortárs irodalomban. Várhatók újabb prózai szövegek?

Tavalyelőtt kaptam NKA-támogatást egy készülő regényre, aminek már elkészült egy béta verziója. A címe egy William Blake-idézet: S láttam, egy kígyó tekereg. Akkor kezdtem el írni, amikor meghalt az apám, és iszonyatosan sokat kínlódtam ezzel a szöveggel. Évekig írtam, ráadásul kétszer is elszállt a gépem, eltűntek a szövegek, szóval többször nekiveselkedtem, de a pályázat miatt be kellett fejeznem. Végül akkor fejeztem be, amikor meghalt a nagymamám. Ez egy fantasytörténet lesz, illusztrációk nélkül.

Tavaly pedig, a koronavírus-járvány kellős közepén kiadót alapított Nimue néven. Nem mondta senki, hogy ez őrültség?

De, mindenki azt mondta.

Miért vágott bele mégis?

Ennek több oka volt. Az egyik, hogy akkor még nem voltak igazán gyerekeknek és kamaszoknak való képregények a piacon. Azóta mondjuk már vannak, és igaz, nem túl nagy a választék, de leg-
alább azok minőségi cuccok. A másik ok, hogy felhúztam magam, amikor egy képregényes Facebook-csoportban feltették a kérdést, hogy mit ajánlanának gyerekeknek, és szinte mindenki valamilyen szuperhős-képregényt írt, ami jó, mert én is azon nőttem fel, de egyrészt változtak az idők, másrészt világszerte remek gyerekképregények vannak. Harmadfelől pedig írni és rajzolni nagy szívás, mert ebből szinte semmit se lehet profitálni. Ha megírsz egy regényt, akkor kb. a minimálbér környékén fizetnek érte. Úgy voltam vele, ha már megszívom, akkor saját magam miatt szívjam meg, a saját könyvkiadóm miatt. Persze, mióta jobban belelátok a kiadók dolgaiba, azt kell mondjam, hogy lehet szidni őket emiatt, de ennél több pénzt senki sem tud adni. A terjesztők kapásból elviszik a könyvek árának felét.

Amikor tavaly elstartolt a kiadó, két képregény jelent meg: a Torokszorítósdi és a Múmin a Riviérán. Miért ezekre esett a választás?

Eredetileg többet is kinéztem. A Múmin úgy került képbe, hogy kiderítettem, hogy egy skandináv ügynökségnél vannak a jogok, és a nagy semmiből írtam nekik, majd kiderült, hogy szívesen adják a jogokat, ráadásul nem is olyan drágán. Az mondjuk vicces volt, amikor el kellett küldeni a lefordított anyagokat a jogtulajnak, hogy jóváhagyja, és mindössze fél mondatot írt vissza, hogy rendben van. Azt hinné az ember, hogy ha van egy ilyen nagy brand, akkor ott bizony szigorú szabályok vannak. Az olasz képregényt, a Torokszorítósdit meg úgy találtam, hogy bár gyerekkiadóként indult a Nimue, rájöttem, hogy csomó olyan felnőtteknek szóló képregény van, amit egyrészt senki sem ismer, mert nem angol nyelvű, másrészt ez egy kincsesbánya. Célirányosan európai képregényeket kerestem, így akadtam rá. Mikor Milánóban jártam, meglátogattam a kiadót, ahol megtudtam a kiadóvezetőtől, hogy Zerocalcare képregényei 100-120 ezres példányszámban jelennek meg első körben, a legtöbb már az előrendeléskor elfogy, és két hét után újra kell nyomni. Ennek valószínűleg az az oka, hogy hétköznapi témákkal foglalkozik. Már maga a főszereplő figura is egy komplexusos, mindenen rugózó, elcseszett értelmiségi. Ha vele nem is, de a problémával sokan tudnak azonosulni. Másrészt – ez mondjuk nekünk, magyaroknak nem túl érdekes – sokat foglalkozik az aktuális olasz dolgokkal. Harmadrészt nettó szépirodalom, amit csinál, amellett, hogy telepakolja popkulturális utalásokkal, ami elég erős hívószó. Persze Olaszországban amúgy nagyon mennek a képregények.

Mi kell egy nép kultúrájához, hogy része legyen a képregény?

Szerintem azon kell felnőni, nyitottnak kell lenni. Nálunk a Füles-féle irodalmi adaptációk teljesen elcseszték ezt az egészet. A mi korosztályunk meg már a Kandi Lapokon nőtt fel, tehát nekünk már természetes, ám ezzel bekerül a képregény a szuperhősgettóba. Viszont az utóbbi időben szerencsére egy csomó olyan képregény is megjelent nálunk, ami azt mutatja, hogy a szuperhősgettón túl vannak az igazán jó képregények. Egy csomó irodalmi értékű alkotás is van közöttük, mint például a Sandman, A pokolból, vagy a Watchmen (bár ez utóbbit én nem szeretem). Szerintem az, hogy ezek megjelenhettek, iszonyú nagy eredménye a magyar képregénykiadásnak. Ez mind-mind szépirodalom, csak rajzolva van. Viszont bár beindult a képregények rehabilitálása, ezek nagyon felnőtt, nagyon intellektuális olvasmányok. Gyerekképregények viszont alig voltak, pedig a mai fiatalok egy olyan vizuális kultúrában nőnek fel, hogy a képregény számukra mindennapos, csak másra használják. De, ha minőségi képregényeket kapnának a kezükbe, amiben történetek vannak, és a szülők is látnák, hogy ezt lehet szeretni és lehet rajongani érte, akkor szerintem ez menne.

A hazai képregény reneszánsza kapcsán többen is mondják, hogy már túl telített a piac, túl sok képregény jelenik meg. Ön hogy látja?

Ez relatív. Amikor az Emma és Tesla-könyveim kapcsán meghívtak Belgrádba az ottani könyvfesztiválra, ami kb. ugyanúgy néz ki, mint a miénk, és ugyanakkora, mint a miénk, viszont ott három vagy négy irgalmatlanul nagy pavilont láttam tele szerbre lefordított képregényekkel. A régi, ’20-as, ’30-as években megjelent Fantom-képregénystrippek kemény fedeles kiadásától egy akkora Watchmenig, mint a fél asztal, minden volt. Náluk persze a kommunizmus idején is mentek az olasz képregények, és kialakulhatott egy erős képregénykultúra. Ami viszont érdekes, hogy szerb képregényalkotókat, akik saját cuccokat jelentetnek meg, nem nagyon találtam, mert beszippantja őket az amerikai biznisz.

Magyarországon mi a helyzet?

Szerintem nincs túl sok képregény, ezt még mindig elbírja a piac, igaz, még mindig nem túl sokan vásárolnak képregényeket. Ha egy átlag gyerekkönyv sikerét eléri egy képregény, az már siker. És itt kb. ezres példányszámról beszélünk. Ez egy nagyon szűk közösség. Ami viszont nálunk nagyon el lett cseszve, az épp az igazi nagy képregényboomhoz köthető, amikor a Marvelnak meg a DC-nek kijöttek az újság-
árusnál kapható, kemény fedeles kötetei, amik tök olcsók. Ez már eleve torzította a piacot, másfelől egy csomó kiadó ráment a nagy alakú, kemény fedeles, ilyen-olyan extrákkal telepakolt képregényekre, és most ott tartunk, hogy ami nem ilyen, az már sokak szerint szar. A formátumot tekintve szerintem iszonyúan eltorzult a piac. Sokan elfelejtik, hogy a képregény elsősorban olvasásra lett kitalálva.

Honnan tudja finanszírozni egy újonnan alakult kiadó a képregénykiadást?

Kölcsönt vettem fel, no meg kölcsönkértem.

Megérte?

Nem. Épp valamelyik nap gondoltam arra, hogy ha nem lenne kiadóm, akkor tök rendben lennék anyagilag, de mivel van, megint kilóg a seggem a gatyából. Most éppen azon dolgozom, hogy a következő kiadványokra össze tudjam kaparni a nyomdaköltséget.

Mik lesznek ezek?

Lesz egy újabb Múmin, a Múmin szerelmes, és Jill Thompson Scary Godmother című képregénye, ami magyarul Rém Keresztanyu címen fog futni. Ez egy fekete-fehér, erősen Tim Burton-hangulatú horrormese vámpírokkal, boszorkányokkal, meg egy tróger munkanélküli farkasemberrel. De adok majd ki regényt meg lapozgatós könyvet is, szóval elég vegyes lesz a felhozatal.

Magyar képregényszerzőtől tervez valamit?

Ha lesz rá pénzem, akkor igen, mert azt nem akarom, hogy jelentéktelen kis fing összegeket fizessek az alkotóknak. Nyilvánvalóan veszteséges lesz mindegyik, de nem érdekel. Ismerem azt a helyzetet, amikor hónapokon keresztül görnyedsz az asztalnál 100-200 ezer forintért, de ezt nem akarom. Viszont én meseírókat szeretnék összepárosítani rajzolókkal, mert azt látom, hogy nálunk nem egy olyan képregény van, ami baromi jól néz ki, csak béna a története. Aki már olvasott jó néhány képregényt, az tudja, hogy igazából a sztori számít. đĐ