Hibátlan, személytelen

Miközben kedvenc felvételemet hallgatom Rimszkij-Korszakov Seherezádéjából (Monteux, London, 1957. június), azon gondolkozom: ki volt ekkoriban a Londoni Szimfonikusok vezető karmestere. Senki. 1954-ben Joseph Krips Amerikába távozott, Monteux-nek pedig 1960-ig kellett várnia a kinevezésre. A zenekar (noha számos szólamvezető hagyta el azt „interregnum” idején) mégis a legnagyszerűbb lemezeket készítette ekkoriban is.

A Nemzeti Filharmonikusok február 23-án szintén a Seherezádét adta fő műsorszámként, a vendégkarmester az a Dmitry Liss, aki egyszer épp Kocsis Zoltán betegsége alatt ugrott be a Filharmonikusoknál.

Az első szám – Prokofjev filmzene-
szvitje, a Kizsé hadnagy – szinte ismeretlen a hazai közönség (és a zenekar) előtt. Liss már megjelenésében is érdekes: akár egy öregedő francia színész, kék BKV-s egyenruhában (a feleségem szerint felöltőben), szélén világoskék csík, lakkcipőjében ugyanolyan színű fűző – egyéniség a javából. Ahogy vezényel, az is: sok mozdulat, érzésem szerint több is, mint ami muszáj, cserébe érthető. Mindent le akar rajzolni, de amikor teheti, engedi kibontakozni a zenekari szólistákat. Akiket a zenekaruk olykor kicsit beelőz, például a bőgőszólóban. A szellemes, színes, sok stílust felvonultató, jellegzetesen prokofjevi zenének azonban nincs ideje kibontakozni – az az érzésem, mire a zenészek belejönnének, vége is a műnek.

És jön a II. hegedűverseny, Arabella Steinbacher közreműködésével, aki az ajtóban felveszi begyakorolt mosolyát, és le sem teszi a ráadás végéig. Emberileg körülbelül ennyi jön le belőle – a hegedűversenyben persze a zenei képességeket figyeljük, ám azt is ez a személytelenség jellemzi. Talán a második tétel eleje, ez az orosz népdalszerű szóló a kivétel: mintha ez lenne a legfontosabb mondanivaló. Prokofjevnek van ennél izgalmasabb műve, de ennyire talán nem jellegtelen, mint ez az előadás. Technikailag tökéletes, akár a könnyen kivívott ráadás (ekkora telt házat ilyen lagymatagon tapsolni rég hallottam): Kreisler – ami jobban illik a magát még mindig kislányként megélő művésznőhöz – is hibátlan, de abban sincs egy csipetnyi egyéniség sem.

A szünet után eleinte a Seherezádéban is keresi egymást a karmester és a zenekar, de idővel végül megtalálja. Nagyszerűek a részletek, a gyöngyöző fuvolatriolák, a hárfa hangban azonos, színben annál inkább különböző két nyitóakkordja, Koppándi Jenő hegedű- és Kántor Balázs csellószólója, de mindenki, direkt figyelem: az utolsó pultig. Mégis, a sok részlet eleinte nem áll össze egésszé – aztán, valahol a harmadik tétel elejénél történik valami, és a karmester megfogja az együttest. Innentől az előadás füstöl, tempóban is, összjátékban is, és a végén kapunk egy feledhetetlen Seherezádét. Nem olyan tökéleteset, mint Monteux lemeze, viszont olyat, ami csak koncerten jöhet létre. Végre a közönség is felszabadultan tapsolhat, alig engedi el az orosz karmestert.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar egy újabb futó kalanddal gazdagodik, egy csodabogár karmesterrel való összjátékkal. Ez a nagyszerű, összeszokott együttes most már megérdemelne egy Monteux-t, állandóra. Đ

(Seherezádé, Müpa, február 23.)