Hatalmas bajusz, külön történet

A fenséges Nílus vizén, az egyiptomi piramisok takarásában gyilkosság történik. Talán ilyen kezdésre számítunk a mozivászon előtt ülve, ám helyette egy hosszú, belső vágásokkal teli fekete-fehér jelenet fogad: Hercule Poirot eredettörténete. Illetve nem is az övé, hanem a bajuszé. A Kenneth Branagh rendezésében és főszereplésével készült Gyilkosság az Orient expresszen után ugyanis az arcszőrzet olyan sikert aratott, hogy egy külön történetszálat kapott az új filmben, ám csak igen gyengén kapaszkodik bele a fő cselekménybe, az eredeti történetben pedig benne sincs. Mondhatjuk úgy is: felesleges.

Talán ugyanígy jellemezhetnénk a bevezetés jó részét is. Miután bemutatásra kerülnek a fő karakterek, ugrunk az időben, és az egzotikus Egyiptomban találjuk magunkat. A Gyilkosság az Orient expresszenből ismert Bouc meghívja Poirot-t egy menyegzőre, majd onnan a házaspár a vendégekkel együtt magával viszi a nyomozót is a nászútra. Még mindig csak ismerkedünk a karakterekkel, elnézegetjük a CGI háttérrel odavarázsolt Kairót, és várjuk a gyilkosságot. És csak várunk és várunk.

A film bevezetése majdnem a film közepéig tart. Egész addig a rendező lassan próbálta csepegtetni az információkat a közelgő gyilkosságról, csakhogy ezzel a tapasztaltabbak már a cselekmény beindulása előtt megfejthették a nagy rejtvényt. A bűntény után a kihallgatások dinamikusak, érdekesek, ám nem szolgálnak túl sok újdonsággal. A készítők a könnyebb érthetőség érdekében egy-egy vonásra redukálták a karakterek jellemét, amivel a történet is sokkal transzparensebbé vált. Megvolt az őrült exbarátnő, a féltékeny exvőlegény, az elégedetlen szolgáló, a féltékeny nagynéni és a gyerekkori barát. És az összes karakter motivációja ugyanaz: a szerelem. Még Poirot-é is.

Az egyik legkritikusabb pont a főszereplő jellemének átírása. David Suchet olyan tökéletesen alakította az Agatha Christie által megírt karaktert, amit Kenneth Branagh meg sem tud közelíteni. Az eleinte bohókás, ám szerény jellemet a film előrehaladtával átvette egy arrogánsabb, az érzelmeire hallgató ál-Poirot. Az éles elme a regényhez képest sokkal gyengébben teljesít, gyakran mereng a múlt sérelmein, ahelyett, hogy jelen nyomozást vezetné.

Armie Hammer szintén nem hozza a várt hatást, ahogy Gal Gadot is inkább csak szép, mint hihető. Érezhetően nincs vonzalom a két karakter között, a történet ellenére sem. Az egyetlen pozitív meglepetést Emma Mackey jelenti, aki mindenki közül kiemelkedik. Mondhatni, hátán viszi a show-t.

A színésznő mellett a film nívóját emelik a kreatív rendezői megoldások is. Ha levesszük a borzalmas CGI jelenetek tömkelegét, amelyek semmit nem tesznek hozzá a film cselekményéhez, akkor felfedezhetjük a képek mögé rejtett szimbolikus formákat. Branagh nem félt kimozdítani a kamerát a kétdimenziós síkból, és az alsó, felső kameraállásokkal ráerősített a színészek által megjelenített érzelmekre. A kellékeket is többször felhasználta a kép keretezésére, ezzel pluszjelentést adva a jelenteknek.

A történet végül úgy zár, ahogy indított, vagyis duplán. Egyszer megkapjuk a regény megoldását, aztán a bajusz regéjét. Így emlékeztetve a nézőket, mennyire nem volt szükség a külső keretre már az elején sem.đĐ

(Halál a Níluson, 127 perc, forgalmazó: Fórum Hungary)