Hasznos holmik

Néhány éve még lehetett büszkélkedni azzal, ha az ember rajta tartotta a mutatóujját a popzene ütőerén, de ma már kinek van kedve a plüssből készült klónhadsereg csuklója körül matatni?! Még szerencse, hogy bizonyos kiegészítőkkel megúszhatjuk, hogy a sekélyesben kelljen turkálni.

2022. március 26., 11:55

Szerző:

Hagyományos
fekete szaténkesztyű

Ha valaki arra szeretne példát találni, mennyit változott a zenei biznisz az elmúlt huszonöt évben, keresve sem találna jobbat a Loup GarouX-nál. Hogy kinél? – kérdezhet vissza a gyanútlan olvasó. Na, pont erről beszélek.

Az még csak hagyján, hogy hol tart most a mainstream (azzal korábban is akadtak gondok jócskán), ám amennyire egyfajta aranykornak is tekinthető a közelmúlt abból a szempontból, hogy mennyit egyszerűsödött a zenei tartalmak előállítása és eljutása a közönséghez, vagy éppen a streaming révén mennyi dal vált elérhetővé (és ha csak szerény mértékben is, de az előadóknak is bevételt termel), annyira megváltoztak a fősodorhoz nem tartozó zenekarok érvényesülési lehetőségei. Csak éppen negatív irányban. Míg korábban rádiós DJ-k és zenei képletek diktálták az irányt, ma algoritmusok segítenek (?) eligazodni a napi, heti szinten megjelenő tengernyi zeneszám és előadó közt. És megbízható kompasz, vagy legalábbis egy erőteljes marketinggépezet hiányában – bármilyen figyelemreméltó produkcióról beszélünk is – rettenetesen nehéz kitűnni.

Pedig a Loup GarouX esetében még csak nem is nyeretlen kétévesekről beszélünk: a The Feeling basszerese, Richard Jones és a Gorillaz dobosa, Cass Browne egyaránt (el)ismert zenész a szigetországban, hogy a trió frontemberi posztját betöltő, 2001-ben Mercury-díjra jelölt Ed Harcourtról már ne is beszéljünk. A szupergrupp ötlete egy, Harcourt – aki az utóbbi albumain extenzíven a zongora és a sötét hangulatok felé fordult – házi stúdiójában lebonyolított éjszakai jammelés utóhatásaként született meg, az eredmény pedig lenyűgöző.

A Vérfarkasok zenéje valahol a kilencvenes években gyökerezik. Dark, punk, némi stoner, iszonyatos lendülettel elővezetve: elvárások nélküli, s a démonai ellenére felszabadult muzsikálás. Az inspirációs források között simán ott van a Queens of the Stone Age és a Black Rebel Motorcycle Club is, de a legerősebben talán a Placebo hatása érződik. Ja, nem is! Inkább a revitalizált Ed Harcourté. A kavargó, lüktető, sivító gitárhangok közé mágikus billentéseket csak néha engedő hanganyag valódi szemet és főként fület gyönyörködtető őrület, egy olyan vihar, amelynek pörgésében a pusztulás táncpartnere maga a remény. Ekképpen pedig a Strangerlands egy katartikus új kezdet, olyan gyöngyszemekkel, mint a Strange Angels, a Sleep Forever vagy éppen a slágerességhez való vonzódását megtagadni képtelen (s talán nem is akaró) The Illusionist. A Loup GarouX katakomba(t)-rockja a legjobb sztori, amiről senki sem beszél.

(Loup GarouX: Strangerlands, Wolf Cabin Records)

Mézeskalács karperec

Aki korábban nem kapcsolt volna, Billy Mack visszatérése óta az is tudja: a karácsonyi lemezkiadás remek üzlet. Az olyan ínséges időkben, mint az élőzenei produkciókat pandémiával paralizáló mostani, a megszokott szereplőgárdánál szélesebb körben merült fel az igény a száncsengős tematikával kapcsolatban, és ez szerencsére azt eredményezte, hogy több izgalmas, a kliséken simán túllépő album is napvilágot látott 2021-ben. Ezek közé tartozik G. Love és zenekara új korongja.

S hogy kicsoda G. Love? Nos, a Garrett Drew Dutton néven anyakönyvezett fickó igazi klasszikus bluesfigura. Vagy nézhetjük úgy is: egy vagány hiphoparc gitárral és szájharmonikával. Nehéz összerakni a képet? Hát igen, mifelénk a két stílus nem igazán jár kéz a kézben, maximum a Fun Lovin’ Criminals és Everlast fogásainak újrahasznosított, kissé felpuhított, zöldségekkel és sok habbal szervírozott, uniformisba gyömöszölt verziója kísértett éveken át az ugaron. Pedig a blues és a hiphop nem is annyira idegen egymástól, mint azt a kölyökkorától utcazenészként pallérozódó, de immár majd’ három évtizede profi muzsikusként alkotó, zenekarában rendszerint bőgővel és dobbal megtámogatott G. Love példája is bizonyítja. Emberünk idén októberben tölti be az ötvenet, és még mindig a zene az élete: ha teheti, kábé folyamatosan turnézik, vagy ha erre nincs lehetősége, akkor stúdióban segít be másoknak. Tavaly rengeteg – jobbnál jobb – közreműködéssel (The Elovaters, Kanekoa, Arrested Development, Clay Hughes) építette a kapcsolatokat, de szerencsére a végén maradt még szufla erre a lemezre is.

Az idők során szépen megőszült trubadúr és bandája amúgy rutinos karácsonyi motoros: a régi haver, Jack Johnson kiadója, a Brushfire Records részére 2017-ben már csináltak egy egész kellemes, Coming Home for Christmas címre keresztelt albumot, de a mostani, kizárólag új dalokat felvonultató gyűjtemény messze felülmúlja elődjét. (Sőt, tulajdonképpen a 2014-es, káprázatos Sugar óta a legjobb Special Sauce-lemez.) A FreezeBQ remek partinyitó, a záró So Much Love azonnali újraindító, a kettő között meg csupa apró csoda (mint például az egész pályafutás egyik legihletettebb merengője, a Christmas Moon). Vagyis a – bizonyos pontokon a Dél néhány kivételes képességű muzsikusával megtámogatott – tempós darabok tökösebbek, a lassúak meghittebbek, és az egész 42 percet átlengi valami kiegyensúlyozott derű.

(G. Love & Special Sauce: Coming Back Home for Christmas, Philadelphonic Records)

Csillagfénybilincs

Jairo Zavala, alias DePedro 2008-ban, a Calexico segítségével készítette el bemutatkozó albumát, cserébe pedig rendszeres közreműködője lett Joey Burnsék zenekarának lemezeken és koncerteken egyaránt. (Így jutott el például a Szigetre is 2013-ban.) Azóta persze szép hosszú (zenei) utat járt be, így a Maquina de piedad hallgatása közben csak meglehetősen távolról sejlik fel az arizonai sivatag kaktuszainak képe.

Ez persze tulajdonképpen érthető is, hiszen a gitárjátékot annak idején autodidakta módszerrel elsajátító madridi fiatalember az évek során megannyiszor elmondta: legfőbb ihletői a világ különböző pontjain tett utazások során őt ért benyomások, amelyekből aztán pillanatok alatt képes valami érzelmes melódiát kerekíteni. Mert azért ne feledjük – a korábban Tony Allennel és Amparo Sanchezzel is muzsikáló –, Jairo igazi latin úriember, hatalmas szívvel és végtelen empátiával. Kész szerencse, hogy veleszületett eleganciával kerüli a giccset, s hogy a vagány eklektikát többre tartja a jóval kifizetődőbb szentimentalizmusnál!

Mostani lemeze már a nyolcadik a sorban, ha a Todo va a salir bien – újrajátszott eredetiket tartalmazó – válogatását is beleszámoljuk, és a javarészt még a pandémia előtt született dalokat csokorba gyűjtő anyag nem okoz csalódást. A DePedróra jellemző melankólia ezúttal kissé hátrább sorol, a felszabaduló teret pedig finom kézzel adagolt, éppen csak a hangulatokat kiteljesítő elektronika tölti be. Az elődjénél (Érase una vez, 2019) határozottan energikusabb kollekció három perc körüli dalai közül mindenképpen ki kell emelni a sötétebb hangulatú Causa Comúnt, a trombitával szárnyaló El Punalt és Mananitát és a lemez legjobb felvételét, a szívdobbanásként lüktető Entre el cielo y barrót. Persze azért nem minden fenékig tejfel, a csillagfényes hangtakaró alól egy-egy pillanatra kivillan a mindig kissé csálé rock espanol bozontos üstöke – hiába, no, a hispán néplélek és a gitáralapú őszinteség bő fél évszázadnyi ismerkedés után sem igazi jó barátok –, de összességében igen kellemes időtöltésre számíthat, aki a DePedróra szánja élete következő fél óráját.

(DePedro: Maquina de piedad, WarnerMusic)

Kockás csuklószorító

Ha létezne Magyarországon olyan rádió, ahol rendes popzenét játszanak, biztos beszivárognék DJ-nek, aztán szépen betenném a Death of Guitar Pop zenekar No.1 in America című felvételét, majd a hallgatóknak szegezném a kérdést: kit hallunk? És nagyon nem lennék meglepve, ha a betelefonálók Szűcs Krisztián nevével próbálkoznának.

Amennyiben hinni lehet a világhálón igencsak szórványosan elérhető információknak, az essexi duó pályája tulajdonképpen 1992-ben állt be a megfelelő irányba, amikor is egy ötesztendős fiúcska egy Madness-videókazettát kapott ajándékba középosztálybeli édesapjától. Az ekkor még a konszolidált Oliver Hookings névre hallgató, később bársonyos torka után Silkyre átkeresztelt gyermek hamar döntésre jutott, és innentől kezdve a mi leszel, ha nagy leszel? kérdésre csupán egyetlen szóval felelt: Suggs (a Madness énekese – a szerk.).

Innentől kezdve persze még elég kacskaringós volt az út a mába, s ha a meglehetősen magasra tett léc megugrása nem is feltétlenül sikerült, azt azért mindenképpen megjegyezhetjük: a Death of Guitar Pop egy folyamatos fejlődés jeleit mutató, kellemes kis zenekar. A Madness és a többi 2-Tone banda mellett a Dodgy, a Dexy’s Midnight Runners, a Beautiful South vagy éppen az Ordinary Boys zenei jegyeit is magán viselő, élőben egy kilenctagú brigád élén vitézkedő Silky és a gitáros Top Kat (Jonny Hick) ráadásul abszolút DIY-fejek: lemezeiket a mai napig közönségfinanszírozással hozzák tető alá. A ska-vonalat hangsúlyozandó, a 2017-es, 69 Candy Street debütalbumra a Bad Manners fúvósszekcióját és a The Specials énekesét, Neville Staplest sikerült megnyerniük, a két évvel későbbi In Over Our Headsen pedig tovább polírozták popos amalgámjukat.

A fentiek dacára hadd figyelmeztessek: akik a ska harmadik – főként amerikai, punkos beütésű zenekarok által táplált – hullámának évezred eleji kifulladása óta ismételgetik poharukba meredve a „Feltámadunk!” fonémát, legyenek körültekintőek ezzel a lemezzel. A DOGP legalább annyira pop-, mint skazenekar, ahogy azt az – énekhangon túl a dallamvezetésben is – Szűcsöt idéző The Velvet Drum vagy éppen a fúvósokban gazdag Absolute Happiness is igazolja. Másfelől persze ott van az egészen kiváló instrumentális For Alys, a táncba hívó DOGP Shuffle, illetve a Rancid-feldolgozás Junkie Man is, szóval azért csak óvatosan az óvatossággal!

Hetvenhat önfeledt perc. Ezekben a sötét időkben nagy szükség van az ilyen elixírekre. Đ

(Death of Guitar Pop: Pukka Sounds, Ska Club Essex)

Családja, barátai, pályatársai, tisztelői kísérték utolsó útjára Tordy Géza Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari-díjas színművészt, rendezőt, érdemes és kiváló művészt, a nemzet színészét, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagját csütörtökön Budapesten, a Farkasréti temetőben.

Minden évben április 16-án tisztelgünk a holokauszt magyarországi áldozatinak emléke előtt. A nap arra emlékeztet, hogy 1944-ben április 16-án kezdték meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását hazánkban. A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját megelőző délutánon Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat megemlékezést tartott az Óbudai Zsinagóga falára állított emléktáblánál. 

A magyar költészet napját 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük. Engedjék meg, hogy ezen a napon mi is tisztelegjünk a magyar líra előtt, ezúttal Nagy László csodálatos versével.