Experidance : ami eladható, nem feltétlenül kommersz

Önnek konfliktusa volt a 168 óra online-nal. Mi volt a probléma? – kérdezem Vona Tibortól az ExperiDance együttes alapító vezetőjétől.

Honlapjukon megjelent egy cikk a kaposvári színházról, a kaposvári lobbikról, és ebben az ExperiDance-ről mint kommersz táncproduktumról. Ráadásul az is olvasható volt, hogy mi színházi körülmények között kizárólag Kaposvárott dolgozunk. Ez nem igaz. Többnyire a Nemzeti Táncszínházban játszunk, de akár Kaposvárott is. Továbbá a Nemzeti Színházban és a Művészetek Palotájában és még az ország számos pontján… Szerencsére sok a befogadó színház, ezért nagy a mozgásszabadságunk.

Lehet, hogy elsősorban a „kommersz” jelzővel volt baj? Azzal, hogy Önöket úgymond jól el lehet adni?

Ami jól eladható, az nem feltétlenül kommersz.

Mivel tudták magukat „eladni”, miért kedveli előadásaikat a közönség?

Értéknek én azt tartom, amit a közönség is értéknek tart. Az első előadásunk, az „Ezeregyév”, mely Szolnokon, a Szigligeti Színház társulatában jött létre, azonnal áttörés lett. Ebből a magból alakult aztán az ExperidDance tánctársulat, melyet Román Sándor koreográfussal közösen alapítottunk. A kezdetektől fogva nagy érdeklődés kíséri az előadásainkat, én pedig pontosan nyilvántartom, hogy mikor hány előadásunk, mennyi nézőnk volt. Azt is, hogy egy nézőre lebontva mennyit tudunk elkérni a Nagyérdeműtől.

Mennyit tudnak most egy jegyért elkérni?

Ez változó, de nagyjából három-ötezer forint közötti jegyárakkal számolunk.

Támogatásra is számíthatnak?

Az Oktatási és Kulturális Minisztériumtól kapunk támogatást a társulat működésére. Produkcióra a szponzorokkal szerződünk vagy egyes színházakkal, amelyek bemutatják az előadásainkat. Akár Magyarországon, akár külföldön. Kaptunk már támogatást a bolzanoi önkormányzattól, de a fővárosi önkormányzattól még nem. Semmilyen előnyét nem élvezzük annak, hogy fővárosi központú együttes vagyunk.

Úgy tudom, Ön korábban lapmenedzser volt. Hogyan lett egy táncszínház producere?

Az inspirációt feleségem jelentette, aki táncművész. Ő egy államilag finanszírozott együttesben táncolt, s férjként pontosan láttam, hogyan nem szabad ezt a műfajt működtetni. Hazahozott egy éhbérnek minősülő fizetést, amit hó közben visszaforgatott a munkájába. Lényegében az összeg felét étkezési költségre fizette ki.

Takács Melindáról van szó, aki azóta abbahagyta a pályát.

Igen, mert azóta három fiunk született. A Budapest Piac információs hetilapnak voltam egyik alapítója és lapigazgatója nyolc éven keresztül. Mi voltunk Michael Flatley, az ír származású amerikai táncművész társulata magyarországi fellépésének fő támogatója 2000 júliusában. Hetvenezer néző volt akkor a Népstadionban. Azzal szembesültem, hogy a nézők elkapkodták a jegyeket egy olyan nép tánckultúrájára, amelyet alig ismertek. Elköltöttek rá nyolcszázötven-kilencszáz millió forintot. Tizenegyezer forinttól ötvenezerig terjedt egy jegy ára. Ráadásul közéleti esemény volt. A harmadik sorban ült Deutsch Tamás. A második sorban ült Havas Henrik, Friderikusz, Bochkor. Csak nekem és feleségemnek nem maradt jegy. Végül Hegedűs László, aki az előadás producere volt, küldött nekünk két belépőt, s mint kiderült, ez az első sor közepére szólt, közvetlenül Michael Flatley szülei mellé. Innentől fogva bárki, akire ránéztünk, előre köszönt. Azt gondolták, aki az első sor közepén ül, az biztos valaki. Több mint vicces volt a szituáció.

Mire inspirálta ez az élmény?

Mindenekelőtt arra, hogy a rendezvény után megkérdeztem Flatley-től: „Mondd már meg, miért ebben az országban csináltad meg életed legnagyobb fellépését?” Azt válaszolta: ez az az ország, amelynek nincs a világpiacon jelen egy nemzetileg jegyzett ikonja táncban. Olyasmi, mint például az oroszoknak a Mojszejev. Igény volt akkor erre a műfajra, s különös módon ő tudta ezt akkor itt Magyarországon kielégíteni. Idejött, és elvitt ennyi pénzt. Ezt követően mutattak be Román Sándor koreográfusnak, aki éppen akkor igyekezett egy olyan táncnyelvet kialakítani, amely őrzi a magyar néptánc hagyományait és mégis modern stílust képvisel. Hontalanul, bázistalanul kereste a jövőképét húsz elhivatott szakemberrel. Már eladta a kocsiját, árulta a lakását, a bátyjától kölcsönkért több millió forintot. Óriási fantáziát láttam abban, amit akkor ők a Szolnoki Szigligeti Tánctársulatként előadtak és egyben lenyűgözött a hite, az elhivatottsága. Szolnokon akkor létrejött egy csoda, s úgy éreztem, amit látok, az számomra Michael Flatley féle ötletparádénál sokkal jobb, színpadképesebb.

Akkor hozták létre Román Sándorral az ExperiDance-t?

Igen. Bementem az Erkel Színház szervezésére, és azt mondtam: ki szeretném bérelni a színházat tizenkétszer, egy évre előre.

És mit válaszoltak?

Megkérdezték, hogy tudom-e, hogy mit beszélek. Akkor kétezer kétszáz férőhely volt a színházban. Azt mondták, szó szerint idézem: „még Jimmy, a király is csak évente kétszer meri őket kibérelni”. Végül aláírtuk a megállapodást, sőt ebben az évben a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon és a Szegedi Szabadtéri Játékokon is szerepeltünk négy este erejéig. Ez volt az az időszak, amikor hitelesíteni tudtuk, hogy a produktumunkra közönségigény van

A popularitás volt az elsődleges szempont?

Az új stílus megteremtése volt a legfontosabb. Nem akartuk a törekvéseinket a már meglévő fachokba benyomni. Vegyes műfaj jött létre, amely nem valamiféle vadhajtása az autentikus folklórnak. Nem kommersz, és nem rigorózus műfaj. Hanem egy nyitott, korszerű törekvés, amelynek legfőbb letéteményese Román Sándor. Ezt a műfajt ma már tanítják a Táncművészeti Főiskolán.

És melyek most a legfontosabb szempontok?

Nem házat, hanem otthont akarunk építeni. Soha sem profitról beszéltünk, hanem tartalékról. Mert mindig venni kellett valamit. Ha volt pár millió tartalékunk, vettünk lámpát, vettünk füstgépet. Miért? Mert nem volt. Ez olyan műfaj, amely olcsón nem működik. Jól haladunk, fejlődünk. Most ott tartunk, hogy sok előadásunk van, nagyon sok nézővel.

A táncosaikat jól meg tudják fizetni?

Jól keresnek, mert napidíjas szinten érdekeltek abban, hogy sok működő előadásunk legyen, és mindenki hozza a szintet.

Legújabb előadásuk, a Szeget szeggel Shakespeare-adaptáció, de mintha elsősorban a magyar reneszánszról szólna.

A ReneDance alcímet viselő produkció a reneszánsz év apropóján jött létre. Benne a Szeget szeggel álruhás hercege, Vincentino figurája valóban összevethető Mátyás király alakjával.

Körülbelül öt lehetséges sztárra figyeltem fel az előadásban, de mindannyian mintha a tánckar anonimitásába süllyedtek volna el. Számomra úgy tűnik, hogy Önök nem igazán sztárolják a művészeiket.

A táncos profi szakember. Ha úgy tetszik, profi szakipari munkás. A művész a koreográfus, aki színpadi összhatást teremt. Ha egy táncos szabad téren, fekete dresszben megjelenik, nem biztos, hogy megállja a helyét. Jó jelmez kell a munkájához, díszlet, fény- és hangtechnika. Fodrász, smink, füst.

De a néző mégis az előadókkal azonosul. Rájuk figyel fel, beléjük lesz szerelmes.

Én elsősorban a társulatot szeretném sztárolni, s így az egyes előadókat is. Nálunk a táncosok mindannyian képezik és továbbképzik magukat. A háttérben öt táncmester foglalkozik velük. Ennek is lehet eredménye, hogy a nézők egyre inkább felfigyelnek a táncosoknak nem csak a társulatban végzett munkájára, de egyéni teljesítményére is.

Milyen gyakran kérdezik meg Öntől, hogy van-e rokoni kapcsolata Vona Gáborral, a Jobbik vezetőjével?

Gyakran megkérdezik, és minden alkalommal el kell mondanom, hogy nem állunk kapcsolatban egymással, nem is ismerem személyesen, csak névrokonok vagyunk.