Emészthetetlen

Sorstragédiáról ugyanis szó nincs, még csak komolyabb megpróbáltatásról sem. Az egyik leghíresebb kortárs lengyel színésznő, Maria Debska által alakított Kalina ugyanis nem más, mint egy könnyűvérű, öntelt, kényes színpadi díva, akinek elkényeztetésében nagy szerepet játszanak a lábai előtt heverő férfiak. Mert mindegyik Kalinkát akarja megkapni, és ez többnyire mindegyiknek sikerül is. Kalina viszont elköveti azt a „hibát”, hogy egyedül a felettesével, a tévéigazgatóvá avanzsált Ryszard Molskival (Bartłomiej Kotschedoff) nem hajlandó ágyba bújni.

A történetnek – ha ez egy fajsúlyos mozi lenne, de sajnos korántsem az – innentől lehetne tétje: azt a koroktól és rendszerektől függetlenül, bármikor és bárhol érvényes problémát járhatná körül, hogy hogyan is végezheti egy nő (vagy adott esetben egy férfi), ha visszautasítja a felettese „visszautasíthatatlan ajánlatát”.

A film alkotói azonban erről a jelenségről mintha nem is hallottak volna. Az önimádó Kalina, ez a lengyel Marilyn Monroe még csak kétségbe sem esik, amikor Ryszard kitiltja a tévéből, és ezért mindenét elveszítheti. De a valószínűleg a saját neméhez vonzódó férje, az író Stanisław (Leszek Lichota) – akit talán mássága miatt az se zavar, hogy a felesége fűvel-fával a szeme láttára kavar – szintén fittyet hány a történtekre, és a saját karrierje építésével van elfoglalva. Sőt, a normális körülmények közt húsba vágó eset ellenére – mivel a film, legalábbis első ránézésre, mindössze egy musicalbe ágyazott giccsparádé – Kalina a maga szórakoztatására továbbra is itt-ott dalra fakad: ilyenkor pedig nem másról, mint saját teste ellenállhatatlanságáról és tökéletességéről énekel.

Mindezzel szembesülve kétféle következtetésre jutottam. Ha a rendező és a stábja – beleértve a produkcióban szerepet vállaló színművészeket is – mindezt komolyan gondolták, akkor nagyon súlyos ízlésficamban szenvednek. Ha viszont – és ez még mindig a jobbik eset volna – mindezzel egy társadalmi szatírát kívántak a vászonra álmodni, akkor a műfaji követelményeknek megfelelően, még ha fanyarul is, de végig mosolyognunk, sőt, nevetnünk kéne a látottakon. Itt viszont inkább csak sírhatnékunk támad Kalina és férje önismereti hiányosságain, ami még szánalmassá is teszi őket. Plusz ha ez társadalmi szatíra volna, a musical giccse mint enteriőr semmiképp se illene a képbe. Akkor bizony a kornak megfelelően pártot, katonákat, pártkatonákat kéne kifigurázni, de egyik se tűnik fel a képkockákon. Illetve azzal a bizonyos szocialista erkölcsi követelménnyel kellene szembesülnünk, amelybe Kalina kikapóssága sehogy se férne bele. Azonban erre is mindössze egy helyütt történik utalás, és épp a giccses közeg miatt ott se hitelesen. Azaz a szatíra jelleg is sántít, még egy ilyesfajta törekvés sem menti meg a produkciót, amely sajnos úgy, ahogy van, emészthetetlen. Đ

(Egy érzéki nő, 105 perc, Netflix)