Egy kis fényt

Elég hosszú kálvária után készült el a Mindörökké. Ha jól emlékszem, 2015-ben kezdték el forgatni.

2015-ben egy másik kálváriának volt vége. Konfliktusom támadt a Filmalappal, Andy Vajnával, aminek az lett a vége, hogy eldöntötték, nem lesz Toldi. És akkor ott álltam, mögöttem volt öt év fejlesztés, anélkül, hogy lett volna eredmény, úgyhogy azt gondoltam, megint független filmet kell csinálni, úgy, mint régen. Felhívtam régi jó barátomat és harcostársamat, Galambos Zoltánt, akinek van egy kis utazó truppja, a Körúti Színház – amiben vándorszínésznek kiképzett fiatalok ténykednek –, hogy van-e idejük velem csinálni egy filmet. Ezt a vándorszínészetet úgy kell elképzelni, hogy ők mennek le a kamionnal, ők pakolnak ki, aztán ők maguk felveszik azokat a ruhákat, amiket ők maguk összeválogattak és levarrattak, este előadják a darabot, utána szétszedik a díszletet, berakják a kamionba, és mennek tovább. Azt Zoli pontosan tudja ilyenkor, hogy semmi pénz nincs rá, a csapat viszont reggeltől estig dolgozni fog, de azt mondta, ha van valami ötletem, amit egyszerűen meg lehet csinálni, akkor ott van a július, azt rá tudja áldozni, végül is nincs színházi szezon. Annak idején, még főiskolásként, egy vizsgafeladat kapcsán fölhívtam Tar Sándort, és elkértem tőle A mi utcánkból az El valahova című novellát. Abban a szerencsében volt részem, hogy tudtam beszélni magával a szerzővel, kérdezte, miért ezt a novellát, miért pont Ocsenás karaktere, miért ez érdekel? Elég hosszan beszélgettünk, ami azzal zárult, hogy „persze, csinálja”. Aztán amikor elkezdtem dolgozni az anyaggal, rájöttem, hogy ez sokkal nagyobb léptékű dolog, mint hogy egy vizsgafilm kereteibe beleférjen. Viszont abban a pillanatban, hogy lett egy kis gyártási esélyem, elővettem ezt a régi vágyat.

Milyen kihívásokkal jár, ha ennyire nincs pénz egy filmre?

Egy alacsony költségvetésű film tétje az, hogy egyáltalán el tud-e készülni, de közben azért mégiscsak azon gondolkodtunk, hogy a Mindörökkének legyen egy karakteres látványvilága. Azért kihívás egy alacsony költségvetésű filmben olyan műfajt választani, mint a disztópia, mert akkor még díszletet is kell építeni, és az egész köré kell kanyarítani egy világot. És mi nem szoktuk elkerülni a kihívásokat. Azt tudtuk, hogy vidékre kell menni, ott nem nehéz romos épületeket és lepukkant kórházakat találni, de azért rettentő nagy mennyiségű homokzsákot kellett megtöltenünk és berakni a díszletbe, meg rettentő sok golyónyomot kellett hagynunk a falakon. Ez egy borzasztóan érzékeny, érzelmes történet, ami köré nagyon kegyetlen világot lehet építeni, és már vizsgafilmnek is azért néztem ki, mert tulajdonképpen négy szereplő kell hozzá. Ebből hármat rögtön meg is találtunk Polgár Tomi, Érsek-Obádovics Mercédesz, valamint Menszátor-Héresz Attila személyében, aztán volt egy nagy dilemma, hogy a visszamaradott, testi és szellemi fogyatékos Margitka szerepét kire osszam. A film nagyon szereti a valóságot, tehát eszembe jutott az is, mi lenne, ha egy valódi fogyatékos személlyel dolgoznánk? De aztán mégis a hollywoodi módszer mellett döntöttem, ahol az ilyen szerepeket Charlize Theron szokta elvinni, vagy Julia Roberts, belőlük csinálják a csúnya lányt. Eredetileg nagyon ragaszkodtunk a Tar Sándor-novellához, ám aztán, amikor belevontuk az ukrajnai utasszállító gép lelövését – mint ihlető forrást ehhez a posztapokaliptikus, háborús világhoz –, akkor kapóra jött, hogy nem egy valódi fogyatékos szereplőt használtunk, hanem egy kitűnő kondícióban lévő, csodaszép színésznőt Ubrankovics Júlia személyében. Mert egyszer csak ott volt előttünk, hogy akkor ez nem egy régi kapcsolat, hanem a repülőről egy túlélő, talán egy stewardess, aki a kezükbe került. És így a körülöttük lévő világ még autentikusabb, még vadabb és kegyetlenebb lett.

Hogy jöttek a statiszták?

Minden más szerepet helyiek játszottak, tehát a kocsmába a helyi bácsikat hívtuk, akik ráértek, és egy fröccsért vagy néhány ezer forintért ott voltak velünk egész nap. Aztán néha megjött a bácsi, néha nem jött meg; ha nem jött meg, akkor máshova nézett a kamera. Ez a költségvetés nélküli filmeknek a sajátossága, folyamatosan improvizálni kell, nem lehet egy nagyon határozott, eredeti elképzelés mellett menni, sok teret kell engedni arra, hogy a valóság, a körülmények beáramoljanak a filmbe. De ennek van egy csodálatos hozadéka: a film ösztönös lesz, zsigeri és nagyon könnyen beáramlik a szereplőknek meg a készítő stábnak az érzelmi állapota, anélkül, hogy ezt tudatosan behoznánk. Ezért is történhetett meg, hogy amikor a végén összevágtuk az első változatot, akkor sokkolt – engem legalábbis –, hogy milyen filmet készítettünk. Mert egyáltalán nem ilyet akartunk. Nem erről volt szó. Egyszer csak ott volt őszintén egy életérzés, amivel kezdeni kellett valamit. És én ezzel 2015-ben nem tudtam mit kezdeni. Még most is tartok tőle, de ott konkrétan engem annyira megijesztett, hogy ahogy volt, otthagytam az egészet, hogy én ezzel nem dolgozom. És akkor kaptunk lehetőséget arra, hogy megcsináljam az Úr hangját, aminek aztán négy évre nyúlt az előkészítése, forgatása és főleg az utómunkája.

És hogy kanyarodott vissza a Mindörökkéhez?

Amikor beütött a COVID, a vágóm is munka nélkül maradt, és én ezt az alkalmat kihasználva azt mondtam, nekem van egy leforgatott filmem, miért ne legyen az, hogy amíg nem tud mit csinálni, odaadom neki a winchestert, hogy vágjon belőle egy bármit. Egy rövidfilmet, egy fél órát, egy órát – amit az anyagban talál. Így Lemhényi Réka az első lezárás idejét végigvágta, aztán valamikor nyáron jelentkezett, hogy ő ebből egy nagyjátékfilmet vágott. Azt megnéztük Ruttkay Zsófival, akivel együtt írtuk, és azt mondtuk, hogy ezen érdemes dolgozni. Összeszerveztünk egy pótforgatást, egy-két történetszálat lezártunk, megpróbáltunk még hozzáforgatni, aztán még arra rájött egy hosszú év. Ez is a szívességkérések nagy-nagy sorozata: hogy professzionális hangja legyen, meg szépen legyen fényelve – azt is olyan szakembereknek köszönhetjük, akik nem kaptak érte tulajdonképpen semmi pénzt, de a szabadidejüket és a szakértelmüket erre áldozták. De így készültek el a trükkök is a filmben: hiába romosak a falvaink, azért a gránátok által okozta sebeket föl kellett rakni a házakra, egy-két cseréptetőt be kellett döntenünk, és ez mind-mind CGI. Ráadásul ez egy olyan koordináta-rendszer, ahol egyértelmű összefüggés van: kevés pénz=sok idő, sok pénz=rövid idő. Én meg úgy érzem magamat, mint egy sarkon kolduló filmrendező: „Legalább egy kis fényt adjatok! Legalább egy kis hangot adjatok!”

Mennyit változott a film az eltelt időben?

Azt gondolom, ezt a filmet beérte a valóság, és ezért szerintem a mostani közönségnek, meg nekem is, eggyel könnyebb vele foglalkozni és azonosulni. Amitől én 2015-ben megijedtem, az 2021-re, ha nem is posztapokaliptikus léptékekben és fegyverrel a vállunkon, de tulajdonképpen a környezetünk, a társadalmunk, a politikánk fantáziadús, disztópikus műfajba helyezett realitása lett. És lehet, hogy ezért is tudott a tallinni közönséggel kommunikálni. Még azt is el tudom képzelni, hogy 2015-ben legyintettek volna rá, hogy „á, ez csak egy fantazmagória”, mostanra viszont szerintem a néző is érzi, hogy ez nem egy disztópikus háború, hanem a jelenkori valóságunk, és a háború csak díszlet. De hogy egy olyan világban létezünk, ami nehezen engedi, hogy a legjobb szándékokkal megéljük az emberséges részét.

Elég sokfelől inspirálódik: a Vadászat-lemez, A szőke ciklon, a Sömmi vagy épp a Nyugat+Zombik…

De a végeredmény nagyon hasonló lesz! Én kicsit mindig csalódott vagyok minden filmem után, mert megint nem sikerült átugrani a saját árnyékomat. Viszont épp ezért merek bátran belevágni nagyon különböző típusú anyagokba.

…de az irodalom mintha kiemelt helyen lenne köztük.

Nagyon szeretem az irodalmat mint alapanyagot, mert egyfajta elapadhatatlan ihlető forrásként létezik. Nemcsak előtte, hanem amikor készítem a filmet, akkor is. Mert egy Tar Sándor-novellát, egy Parti Nagy-novellát vagy bármilyen olyan irodalmi alkotást, amit alapanyagnak veszünk, rettentő sokféleképpen lehet olvasni. És amikor elakadunk, irányt vesztenénk, tétovázunk, akkor újraolvasom az eredeti gondolatot, és rettentő sok új üzenet jön újra az irodalmi alapanyagból, mert már beljebb vagyok ebben az egész világban. Ez a kályha, amihez mindig vissza lehet menni.

És ez a metodika ad magabiztosságot ahhoz, hogy hozzányúljon olyan dolgokhoz is, amik első ránézésre megfilmesíthetetlenek? Lemre gondolok vagy A szőke ciklonra...

Kihívásokat keres az ember. Egyrészt ezek majdnem lehetetlen feladatok, de közben meg azt gondolom, hogy nem azok. Ha végig tudjuk tolni a megfelelő szűrőn, és meg tudjuk találni a lehetőségekhez a legjobb munkamódszert, akkor ezek igenis átszűrhetőek, és a legmocsarasabb, fertőzött vízből is ihatót lehet csinálni. Csak meg kell találni, hogy szénen, sziklán, homokon és min kell még átszűrni ahhoz, hogy a végén tényleg az a tiszta forrás legyen.

Hogy látja, állami finanszírozás híján van esélye valamelyik fiókban porosodó „nagyfilm”-tervének?

Én már csak nagyon-nagyon-nagyon alacsony költségvetésű filmekben gondolkodom, mert az alkotói vágyaimat ott is ki tudom élni. Fontolgattam, hogyan lehet radikálisan csökkenteni egy film költségvetését, és rájöttem arra, amire egyszer már a Hukkle-nál is, hogy mi van akkor, ha egy filmből totálisan kihagyjuk a színészeket. Vagy mi van akkor, ha nem is emberek a főszereplők, hanem állatok? Van türelmem az állatokhoz, azt gondolom, csodálatos élőlények, akikkel, ha az ember megtalálja a megfelelő metódust, nagyon jól lehet együttműködni. Úgyhogy kitaláltam egy univerzális történetet, ez
A tyúk, ami igazából egy helyszínen játszódik, és az ember csak háttérszereplő. Ennek a költségvetése egy átlagos európai film negyede. Meg természetesen ott vannak a fiókban a nagyfilmek is – a Toldi,
A szőke ciklon, a Nyugat+Zombik,
a Sömmi –, amik viszont nem tudnak pénz nélkül elkészülni. Ezek semmi másra nem várnak, mint arra, hogy zöld lámpát kapjanak és finanszírozást.

Külföldi finanszírozásra egyáltalán nincs esély?

Ami nehéz ezekkel a produkciókkal, az az, hogy mindegyik nagyon erősen magyar gyökerű történet, és iszonyú nehéz fordítva megfinanszíroztatni. Tehát azt mondani egy angol producernek, hogy van nekünk egy ilyen bivalyerős középkori hősünk, szeretnénk belőle filmet csinálni, és ha mondjuk a felét kifizetnék, talán találnék még Magyarországon is a másik felére finanszírozást; és mondjuk legyen Tom Hardy a Toldi, mert akkor mindenki megnézné, arra azt mondja: „Jó, de ilyen történetünk nekünk is van, akkor miért nem az Ivanhoe-t csináljuk meg? Vagy miért nem a Robin Hoodot, vagy miért nem a Tell Vilmost? Miért kell egy magyar hős bele?” És ugyanígy járok a Sömmivel is. „Miért egy betyártörténet?” Már gondoltam arra, hogy megfinanszíroztatom Mexikóval, átírom a betyárokat cowboyokra, és az egész Sömmi-történet, ez a western-Faust-elkárhozás-megszentségesítődés sztori, ez ugyanúgy tudna működni a pampákon is,
a Rio folyó mentén. De mégis, a forgatókönyv nagyon a betyárokra van írva. Ha el tudna készülni, akkor értenék, hogy univerzális. Szóval, rettentő mennyiségű ötlet van, elfoglalom magam velük. đĐ