Domingo-ünnep

Amikor a felújítás után, az Operaház megnyitóján vezényelt három számot, jó volt látni, hogy itt van, de nem éreztem azt, hogy rendkívülien vezényel: semmi különöset nem éreztem abból, hogy ő a temérdekszer körbecsodált nagy Domingo. Voltam ezzel így már máskor is, például Yehudi Menuhin a hegedűkoncertjén valóságos istenségnek, a világ legnagyobbjának tűnt, amikor pedig vezényelt, úgy gondoltam, hogy jó, jó, de ehhez nem kell Menuhinnak lenni, így tudnak mások is.

Domingo azonban ahogy megjelenik, rögtön karizmatikus. Mintha húszesztendős lenne, annyira fiatalosan elevenek a szemei. Az arca markáns, hihető, hogy sokat próbált kalóz, akit gazfickó múltja, dörzsöltsége miatt is választanak doge-nak a plebejusok. Nem operaénekes sztárként érkezik a deszkákra, nem akar primadonnaként hatalmas fogadótapsot kapni – hitelesen el szeretné játszani azt a szerepet, amiben fellép. Nem gesztikulál sokat, de minden mozdulata fajsúlyos. A hangja pedig változatlanul árad, szélesen öblössé válik, ha kell, de finoman el is tud halkulni, képes kifejezni az emberi érzelmek teljes skáláját. Nem akar bravúros lenni, mint amikor a Három Tenor egyikeként kápráztatta el a nagyérdeműt. Versenyezni sem akar a partnereivel, egy tragikus sors elénk tárására törekszik anélkül, hogy fitogtatni akarná a nagyságát. Olyan sallangmentesen játszik, mint ahogy a szintén világnagyság Grigorij Szokolov minden fakszni nélkül, célirányosan odamegy a zongorához, nem néz se jobbra, se balra, nem igazgatja a székét, hanem azon nyomban leül rá, és máris leüti az első éteri hangokat. Domingo művészete is ennyire megbölcsülten letisztult, ugyanakkor bámulatosan erőteljes. Mindehhez esze ágában sincs bárkit bántóan leénekelni, jó partner, beleilleszkedik a produkcióba, inspirálja a többieket. De a lelkesültségük, az, hogy nem akarnak lemaradni mögötte, a „mestert” is ösztönzi, ahogy
a zenekar is Kocsár Balázs vezényletével a csúcsformáját hozza.

Verdi operájának története túlbonyolított, az ősbemutatón, Velencében meg is bukott, ahogy két évvel később, a milánói Scalában szintén, csak 25 év múlva, átdolgozás után aratott sikert. Máig nem tartozik a legnépszerűbb művei közé. Ha azonban – mint ezúttal – jelentős művészek adják, grandiózussá, megrendítővé válik. Emlékezetünkbe vésődnek a gyönyörűen fájdalmas dallamai, az énekesek (Francesca Sassu, Brickner Szabolcs, Cser Krisztián, Szegedi Csaba, Szemerédy Károly, Ninh Duc Hoang Long és Sahakyan Lusine) komoly, szép teljesítményével együtt. Ivan Stefanutti több mint tíz évvel ezelőtti, hagyományos rendezése, ha nem is kápráztat el, mint a szintén felújított Mefistofele, amelyet Kovalik Balázs álmodott színpadra, de stabilan áll a lábán.

A közönség legalább tíz percig méltán ünnepel. Aztán a háromnegyede csak kimegy a nézőtérről. Egynegyede azonban csökönyösen kitart, nem akarja, hogy abbamaradjon az élmény, hosszan tapsol és intenzív bravó kiáltásokat hallat, míg vissza nem csalogatja még egyszer a művészeket. Đ

(Simon Boccanegra, Magyar Állami

Operaház)