Cleon, a klón

Vagy talán úgy lenne helyes a cím, hogy: Cleon és a klónok? Hiszen erről van itt szó: történetünk kezdetén éppen XII. Cleon, a dinasztiaalapító sorban tizenegyedik tökéletes genetikai mása uralja (két DNS-testvére segítségével) a Birodalmat, amelynek bukása elkerülhetetlen – legalábbis a humanoid létformák jövőjéért engesztelhetetlen felelősségérzetet tápláló zseniális matematikus, Moriarty professzor, akarom mondani, Hari Seldon szerint. S míg percek jönnek, ezredévek mennek (a valóságban, illetve a képzelet világában), a fizikai és szellemi hatalmak eme konfliktusa leköti az emberi fajt – vagy legalábbis annak a jelen (és jövő) történelméhez vonzódó részét.

S ha történelemről beszélünk, az nem véletlen, lévén Isaac Asimovot, aki az Alapítvány című tévésorozat alapjául szolgáló műveket jegyzi, eredetileg a Római Birodalom bukásának históriája indította nagylélegzetű fantáziája megírására (erre a szériában igazán elegáns utalás a császárok római viseletet megidéző kosztümparkja). Az 1973-ban részlegesen rádióra alkalmazott regényfolyam celluloidra vitele évtizedek óta foglalkoztatja a földi entitásokat, úgyhogy örülhetünk, hogy a digitális technológia fejlődésének köszönhetően az Apple sorozatában a mű most olyan vizuális világot kaphatott, amely méltó az Alapítvány világához. Az ortodox Asimov-rajongók természetesen fanyalognak, hiszen ők szubsztanciát akarnak, nem látványt. Márpedig a fantasztikumban szintén veteránnak számító, Josh Friedman távozása után magára maradt – forgatókönyvíróként amúgy többek között a Christopher Nolan-féle Batman-trilógiából ismert – David S. Goyer tízrészes sorozata épphogy csak köszönőviszonyban van a címadó munkával.

Hogy ezek a kifogások jogosak-e, az persze megkérdőjelezhető: egyrészt megszokhattuk, a filmes jogok gyakorta szabad kezet adnak (különösen az ilyen nehezen megfilmesíthető alapanyagok esetén), ráadásul az Alapítvány univerzumát – először maga a szerző, később a jogutódló család hozzájárulásával/konkrét felkérésére – megannyi, más alkotó által jegyzett könyv és novella bővíti amúgy is. (Azt már csak csendben merem megjegyezni, a sorozat nézői között statisztikailag vélhetően nem hangsúlyos azok száma, akik valóban olvasták a sci-fi géniuszának műveit, úgyhogy inkább örülni kéne annak, hogy a mozgóképes verzió hatására talán lesznek, akik a manapság szinte Külvégnek tűnő könyvesstandok felé veszik az irányt.)

Visszatérve az írott és a képi verzió közti eltérésekhez, a változtatások egyértelműen az adaptálhatóságot szolgálják: a nézhetőséghez cselekmény, az azonosuláshoz állandó szereplők szükségeltetnek – s ha ezek jól sikerülnek, akkor az eredeti eszmeiségnek is van esélye a túlélésre. Ráadásul a géndinasztia ideájának köszönhetően értelmezhető távlatot nyer az összeomlás miatt érzett aggodalom, melyet a beszédes nevű Terminusra száműzött Seldon jósolt ötszáz éves intervallumba – hiszen amúgy kit érdekelne egy olyan esemény, ami emberi léptékkel bizony lényegesen hosszabb, mint a holtomiglan-holtodiglan?

Akárhogy is, a színességre-szagosságra túl sok panasz nem lehet, meglátszik a ráfordított pénz, a szereplők pedig hihető motivációkkal felvértezett karaktereket töltenek meg élettel. (Beleértve a kizárólag a mozgóképes verzió kedvéért megalkotott Hugo Crast végtelenül szimpatikus figuráját is, aki külcsínben és belbecsben egyaránt Han Solo vukitlanított másának felel meg.) A világépítés tehát rendben van, és azt sem mondhatjuk, hogy a sorozat készítői buta akciófilmmé silányították volna az alapanyagot, netán kapkodva, „gyorstekeréssel” akarták volna bezsúfolni az Alapítvány ezredévnyi, szerteágazó gondolati szálát a széria időbeli korlátai közé.

Az más kérdés, hogy a tempót és az arányokat tökéletesen eltalálta-e Goyer és gárdája, mindenesetre a kissé komótos építkezés után, nagyjából a negyedik rész környékén az alkotók ügyesen diverzifikálják a történetet, és a több helyszín és történetszál kissé off-beat váltogatása megteremti a továbbhaladáshoz elengedhetetlen feszültséget. Talán véletlen, de mindez nagyjából akkor történik, amikor – a korszellemnek megfelelően, a nemek reprezentációjának egészséges arányát biztosítandó – az egyes epizódok forgatókönyvírói és rendezői székeiben megjelenik a női gondolkodásmód. A sorozatban amúgy nem csak a háttérben van jelen a szebbik nem, mivel az eredetileg abszolút hímdominanciájú főbb karakterek közül is többen átsorolnak: így lesz nővé Seldon protezsáltja, Gaal Dornick, a Terminus őrzője, Salvor Hardin, no meg a géndinasztiát szolgáló, ekképpen pedig „az egyenlet túloldalán álló” robot, Demerzel.

A tudás hatalom, mint tudjuk, így nincs mit csodálkozni azon, hogy Seldon miként állít maga mögé egy válogatott csapatot, melynek élén nekivág a végtelennek, hogy adjon egy esélyt az állandó változásnak a változó állandósággal szemben. Ugyanakkor azt se feledjük: a hatalom tudás. Hiszen ki más mondaná meg mindig, mi igaz, mi nem, ki barát, ki nem, s mi fán terem a történelem mint olyan, ha nem a hatalom aktuális birtokosa? Márpedig ha az öröklési lánc örök, akkor az eszmei és gyakorlati igazság mindig egyazon oldalon marad. „Hiszen a történelem nem tényekből áll, hanem egy alaposan kiválogatott és megformált narratíva. A megfelelő szerző tollvonásai nyomán az ellenségből hős, a hazugságból igazság lesz” – összegzi Gaal Az első válság című epizód nyitányában, és kik vagyunk mi, hogy vitába szálljunk egy ilyen aggyal?

A siker esetén nyolc évadra tervező Goyer és csapata próbálja nem túlvállalni magát. Nem akarnak egyszerre megoldani mindent, s bár a már említett reklamációk elsősorban a kellő elmélyülés hiányát vetik a mozgóképes változat szemére, aki szívesen gondolkozik erkölcsi, filozófiai, netán szociológiai kérdéseken, annak bőven akad muníció a sorozatban. (Lásd az azonos genetikai állományuk dacára folyamatosan egymásnak feszülő, emberi mivoltukkal [?] állandóan küzdő, ám döntési helyzetekben rendre ugyanahhoz a megoldáshoz, az erőhöz folyamodó Cleonok, vagy éppen a szükséges/elégséges/megengedhető eszközök problematikáját.)

Az évad végéhez közeledve némiképp átveszi a főszerepet a hősies irányvonal, de lássuk be, azokra is gondolni kell, akik kanapéjuk kényelmében nem az emberiség nagy kérdéseire keresik a választ. Mi, többiek, pedig eltűnődhetünk rajta, vajon milyen szerző tollvonásait követjük tudatunkkal. Đ

(Alapítvány, 10x50 perc, Apple TV+)