Az vagy, aminek érzed magad
Baksa-Soós Attila író, a Rühös Foxi és a Wake Up 1230 zenekar frontembere beszélt a háborús menekültek szállításáról, a szabadságról, a szülők hiányáról és új könyvéről. A legendás Kex együttes néhai énekesének fiával a művészet és az emberi mivolt közé kifeszített bélhúron egyensúlyoztunk.
Megviseltnek tűnik.
Igen, reggel 6.20-ra értem haza, kicsit összeszedtem magam, aztán jöttem ide. Eddig a hajnali hazaérkezés a buliról szólt, most viszont éjszakánként segítek szállítani a menekülteket a Nyugatiból. Ez egy nagyon komoly civil összefogás, de inkább azt mondom, hogy a haveri kör szervezkedik. Teljesen a hatása alatt vagyok! Szerintem nem kikerülhető, ami itt történt az elmúlt tizenpár napban, és nem is tudom, milyen hasonlatot kéne mondanom, de zárójelbe teszi bármilyen alkotómunkádat az, hogy szállítod a gyerekeket, akik nem aludtak hetven órája. Karon viszik őket hullára kimerült anyukák, nagymamák, akik hátrahagyták a férjeiket, a szerelmeiket, és nem jöhetett velük senki, aki vigyázzon rájuk. A nyolcéves kisgyerek, Igor így lett hirtelen a családfő. Két IKEA-s táskával jöttek Moldávián keresztül, mert lebombázták a házukat Harkovban. Gyerekkorukban egyszer láttak egy képeskönyvet, hogy Párizs milyen szép, ezért oda tartanak. Párizs. Akkora zárójelbe teszi a helyzet az alkotóművészet legitimitását – számomra legalábbis –, mint a Diadalív. Az is egy zárójel,hogy miért is van az ott: a francia Grande Armée-t dicsőíti, akik halált vittek mindenfelé a világban. És ezt jönnek a turisták megnézni. Hát, bravó. Zárójelet mondok, mert ilyenkor van a legnagyobb szükség az alkotásra, de van olyan pillanat, amikor ahelyett, hogy leülj és írj, zenélj, inkább mondd el a véleményed arról, hogy mekkora baromság egy háború, és hogy milyen agresszorok élnek a világban.
Amikor önre gondolok, egy olyan rock ’n’ roll-sztár jelenik meg a fejemben, aki amikor még nem volt rock ’n’ roll-sztár, már akkor is…
Én rock ’n’ roll-sztárnak születtem!
Lehet Magyarországon az ember valódi sztár?
Nincs erre definíció. Én ezt mindig le szoktam egyszerűsíteni: az vagy, aminek érzed magad. Ha el tudod engedni a külső behatásokat, az egész sallangot, akkor valami nagyon jót teszel a saját lelkeddel. És ilyenkor tudsz igazából szabadon, mindenféle kötöttségektől függetlenül és azok nyomása nélkül alkotni.
Ha egyetlen szót mondana magáról, mi lenne az?
Ember.
Nekem elsőre – ha leválasztom ezt a rock ’n’ roll-t – a szabadság jut eszembe.
Az benne van ebben. Ha alapállapotban nézzük, megszületik egy kisgyerek, és ha mondjuk két-három hónapos korában belenézünk a szemébe és elkapjuk azt, ami benne van – na, az a végtelen szabadság. És ezt utána nyilván elrontjuk mi, szülők a megfelelés kényszerével, és rápakolunk a gyerekekre egy iszonyatos görcsöt, csomókat, és összekötözzük őket. Az egy fantasztikus dolog, ha felnőve sikerül az összes átélt traumát levetkőzni és eljutni egy olyan pontra, amikor újra olyan szabadok tudnak lenni, mint gyerekként. Ezt szinte lehetetlen elérni a felelősségvállalás miatt, és azért, mert vannak hétköznapi dolgaid: be kell fizetni a csekkeket, elhozni a gyerekeket az oviból, átvinni őket a különórára. Ezek elől három menekülés van: az egyik, ha novícius leszel és a zen buddhizmus, meg a teljes felvilágosodás irányába indulsz, a másik, hogy kinyírod magad. A harmadik, hogy belül lerendezed. Én ezt teszem.
Hogy tudta elkerülni ezeket a falakat?
Az emberek életében általában van egy-egy olyan szó, mondat, ami egy a partvonalon lévő embertől egy felfoghatatlanul mellékes szituációban hangzik el. Ezek sokszor nagyon bántó dolgok, amiket viszünk magunkkal akár egy életen át, jobbik esetben viszont nagyon motiválók. Szerencsére a rossz dolgokat idővel elfelejtem, de a jó dolgokra nagyon jól emlékszem. Egyszer egy szobrászművésznőhöz toppantam be, valami felnőttbuliba. 14-15 éves lehettem, és valami vad szerkó volt rajtam, amit akkor nem nagyon lehetett látni az embereken. Megérkeztem, rám nézett ez a nő, és csak annyit kérdezett: „hogy hívnak téged?” Mondom, hogy Attila, erre ő: „Attila, te vagy a szabadság!” Akkor ez nagyon megérintett. Olyan volt, mint amikor a nőket agyondicséri a férjük, aztán jön a postás, és azt mondja, „hú, magácska de jól néz ki!” Na, az ér valamit.
Laza lehetett a gyerekkora.
Gyerekkoromban nem éreztem magam szabadnak. Totál fegyelmezett, kötött életet éltem. Pedig fantasztikus időszak volt, a Rózsadombon nőttem fel egy villaépületben, a legnagyobb biztonságban; a legszuperebb suliba jártam, köszönhetően a nagyszüleimnek, akiknél laktam és akik felneveltek. Minden megadatott nekem: zenei neveltetés egész pici kortól kezdve, hangszer, nyelvtanulás, művészetek iránti érzékenyítés. A nagypapám festőművész volt, a nagymamám rajztanár.
A szüleivel mi volt helyzet?
Édesapám akkor Düsseldorfban, aztán Berlinben élt, és rám sem nézett soha. Nulla kapcsolatom volt vele harminchárom éves koromig, mert mindent felülírt a művészete, azt is, hogy van egy gyereke. Beletelt három évtizedbe, mire ezt megbocsátottam neki. Akkor elmentem hozzá, dumáltunk, lementünk focizni, és megmutattuk egymásnak a munkáinkat: felolvastam neki, zenéltünk egyet. Megható volt az a pár nap. Utána néha találkoztunk, majd jött a hír, hogy kómába esett. Hét évig magatehetetlen állapotban volt, nem lehetett vele kommunikálni többet. Szóval komoly íve van az apámmal való kapcsolatnak és ennek a terhét cipelem.
És az anyukája?
Édesanyámnak nagyon nehéz volt, mert egyedül maradt velem az anyagi biztonság teljes hiányában, ráadásul édesapám masszívan zaklatta őt. Azt gondolom, hogy kevés olyan tehetséges festőművész van, mint édesanyám, de ettől függetlenül egy pici gyerekkel egyedül külföldön, az egy masszív sztori. Úgyhogy meghozott egy anya számára felfoghatatlanul nehéz döntést, miszerint én sokkal nagyobb biztonságban vagyok, és szebb jövő elé nézek, ha a nagyszüleimhez deponál engem. Ezzel párhuzamosan, amennyire tudott, kialakított egy ingázó életmódot: Németországban élt mint festőművész, de mindig jött hozzám. Olyankor Budapesten volt három hónapot, fél évet, aztán el kellett mennie három hónapra megint, elég fájdalmas ingázás volt. Tényleg fantasztikus gyerekkorom volt, de kurvára hiányoztak a szüleim. Mondanom se kell, hogy egyedülálló nőként és festőművészként – legyen akármilyen tehetséges –, borzasztó nehéz az élet. Sehol sincs kolbászból a kerítés, se Amerikában, se Németországban, függetlenül attól, hogy Joseph Beuysnak meg Gerhard Richternek volt az egyik kiemelkedően tehetséges tanítványa. Tizenöt éves koromban brutális lázadásba mentem át. Megnyertem a budapesti fuvolaversenyt, az országosra kellett volna menni, amit a tanáraim szerint én nyertem volna meg, de azt mondtam, „nem megyek el, sőt, nem maradok Magyarországon sem, mindenki hagyjon békén!”, azzal leléptem Németországba, kiköltöztem az édesanyámhoz. Az teljesen új környezet volt, nem tudtam németül, de egy nagyon izgalmas időszak kezdődött. Akkor kezdtem el magam igazán szabadnak érezni. És ebből már nem engedek: ez az, amit az életem árán is megvédek.
És akkor el is jutottunk a beszélgetés apropójához, a Rockopera című könyvéhez, amely márciusban jelent meg.
Ez egy nagyon különleges könyv, és teljesen rendhagyó az összes eddigi munkámhoz képest.
Amelyek a maguk nemében mind rendhagyóak.
Igen, törekszem arra, hogy ne legyen kapocs a dolgaim között. Magát a könyvet 2015-ben kezdtem, kezdtük el közösen írni Szecsanov Martin operatőr, rendező barátommal, és akkor úgy gondoltuk, hogy most valami iszonyatosan humoros görbe tükröt fogunk tartani a mindenkori autokrata rendszer és a művészet viszonyának. Rengeteg helyszínen – kávézókban, galériákban, lakásokban, utcán, padon – írtuk, és azt láttuk, hogy ebből egy nagyjátékfilm forgatókönyve lesz. Aztán az élet úgy hozta, hogy nem jött össze a film. 2018-ban kész volt a forgatókönyv, de nem találtunk rá pénzt, nem jött támogatás, plusz tartalmilag sem volt könnyen elhelyezhető történet a mai világban. Én viszont nem szeretek nyitva hagyni dolgokat, így tulajdonképpen picit kényszerből született meg ez a könyv. Mivel forgatókönyvet laikusként olvasni olyan, mintha megfordítanál egy könyvet, és fejjel lefelé próbálnád meg értelmezni, ezért átdolgoztam, hogy emészthető legyen könyv formában, érdemes legyen arra, hogy megjelenjen. Ez a sztori, és baromi boldog vagyok, hogy kész van, mert már máson dolgozom, egy rock ’n’ roll-bábdarab szövegkönyvén.
Azt hogy kell elképzelni?
Nem nagyon szeretek előrefelé beszélni a dolgaimról. Elveszhet a varázsa az alkotási folyamatnak, és egy ilyen helyzetben, mint ez az interjú, megfogalmazok esetleg olyat, ami aztán gátol a szabad munkában. Mivel a váltók még minden irányba nyitva állnak, és akár tolatni is lehet, ezért most hagynám a témát. És amúgy is titkolózós csávó vagyok! Ezt most elárultam, de majd amikor kész lesz, és bemutatják, akkor dumáljunk róla.
A Rockoperánál letettek arról, hogy ne csak könyv legyen belőle?
Egyáltalán nem! De lehet, hogy nem film lesz, hanem színdarab. Mert ez egy remekül színpadra adaptálható írás, és nagyon örülnék, ha egyszer felhívna egy dramaturg, hogy szeretné színpadra vinni. Persze attól függ, hogy melyikre. Sok színpad van, ahol szívesen látnám ezt a darabot. Például a Katonában vagy az Örkényben.đĐ