Az ejtőernyős panda

A hátsó ajtó kinyilt, és egy megtermett gorilla ugrott elém. Erélyesen begyömöszölt az ajtónyiláson, majd mellém vágódott az ülésre.

Egy darabig senki sem szólt, a kocsi csendben suhant a városi éjszakában. Olyan természetes volt minden, mintha nekem pont épp most és épp itt kéne lennem. Kezdtem beletanulni a szerepembe.

– Ismerkedjenek meg – szólt valaki a anyósülésből, nem láttam jól, csak a puha és tömzsi kezét a az aranygyűrűkkel, ahogyan a szivarját a szájához emelte... – Az úr a gorilla jelmezben a másik jelentkező a feladatra, a Szervezet küldte. Meg akar önnel mérkőzni egy párviadalban, hogy bebizonyitsa, sokkal alkalmasabb, mint Ön, a híres Csendes Harcos.

Az igaz, hogy rászolgáltam erre a névre, őrmester úr, abban a pillanatban egy mukkot sem tudtam kinyögni. Még hosszú percekig ültem ott, és próbáltam valami épkézláb és komoly válasszal előállni. Éreztem valahogy a sodrást, hogy a dolgok beszippantanak, hogy én a nagy Csendes Harcos...

– Hm...’gen – nyögtem valami helyeslésfélét, majd tovább ápolva az imidzsemet méltóságteljes csöndbe burkolóztam. Közben az autó fékezett a reptér betonján, ahol egy öreg DC-3-mas köhögött járó motorokkal. Csupa rozsdás lyuk volt, látszott, hogy átélt már egy-két bevetést, nem gondoltam, hogy egy szitával is lehet repülni. Én ekkor estem ki a szerepemből, és csöppentem vissza a valóságba, higgye el őrmester úr, már bántam, hogy betértem a régiségboltba...

– Tudja mit, főemlősöké az elsőbbség... – mondtam a hústoronynak, aki már egy hengeres valamit csavargatott fel a pisztolya csövére. – Épp most kaptam egy hívást a központból – habogtam, közben valami telefonhoz hasonló tárgyat kerestem a jelmezem zsebébe, de csak egy műanyag banánba akadtak bele az ujjaim. A csúf végtől a dobókockák mentettek meg, ahogy a földön koccantak... - Grrr, Hrrrr, Rrrrrrrrr.... – hörögte a nagydarab, szőrös lény, a kis köpcös, szivarfüstbe burkolódzó maffiózó egyből forditott. – Azt mondja, látja, Ön a pacifista megoldást választja inkább. Beleegyezik, hogy kockával döntsék el a dolgot. Ha elsőre kilencest dob, akkor magáé a feladat.

Hatalmas mosollyal ráztam meg a kockákat, hiszen jól tudtam, hogy cinkeltek. És mi másra szokták általában cinkelni őket, ha nem a dupla hatosra, ugyebár, őrmester úr? És nézze meg, ott vannak maga mellett az asztalon.

Az őrmester fél szemmel a kockákra pillantott. A kockák az ötös és a négyes oldalukkal felfelé álltak. – Ha hiszi, ha nem, így kerültem fel arra a lélekvesztőre. A legközelebbi dolog, amire emlékszem, hogy ejtőernyővel a hátamon zuhanok az éjszakai sötétségbe...

(Tomasovszki István)

Az ejtőernyős panda -- eddigi teljes szöveg

1.
Az őrmester párszor már kulin verte volna széklábbal ezt a mosolygó félnótást. Most sem a szocializáció kötötte gúzsba a kezét, hanem a sarokból figyelő, piros LED-szemű kamera. A betonpadlatú kihallgató-helyiségben csak ők ketten ültek.

Az átellen, atlétában gubbasztó vigyori kis ember még a csuklóit masszírozta. Úgy festett, elégedett a helyzetével. Az őrmester öt perce leszedte róla a bilincseket, kávét is kapott, ami most ínycsiklandó aromával gőzölgött előtte.

A jómadarat alig fél órája hozták be, a szilveszteri őrültekháza kellős közepén.

Kettejük között az asztalon kartonakta, hanyagul összetűzött iratköteg, golyóstoll, az őrmester idegesen doboló, erős keze. A távolban felbúgott egy telefon. Az őrmester ujjai megállapodtak. Nyugalmat erőltetett magára.

– Lám, leszedtem azt a fránya bilincset. Az ott kapucsínó az orra előtt, egyenest az automatából – próbálkozott baráti hangnemet megütni, de közben a zsebében lapuló aszpirinre gondolt. – Az a hagymázas fecsegés, amit itten az előbb nekem előadott, valahogy nem stimmel. – Tekintete az asztal mellé dobott óriáspanda-jelmezre vándorolt. Az izgékony kis ember ejtőernyőjét a földszinten hagyták – a vízipisztoly, a latin nyelvű, ősrégi kódexmásolat, a kitömött bagoly és a dobókockák viszont itt hevertek egy papírdobozban, a többi lefoglalt kacattal együtt.

– Mit nem lehet ezen érteni? – a kis ember most a kávéra vetette magát, mohón nyelte. Az őrmester szája megrándult.

– A katonai attasét még értem. – Ujját figyelmeztetően megemelte. – Az emberem most próbálja előkeríteni a követségen, de ez ma éjjel nehéz lesz. A balerina is rendben van. A kókuszgolyóba rejtett robbanóanyagnál már rezeg a léc, de jókedvemben még ezt is el tudom képzelni. Egyébként nincs jó kedvem. Az időutazás viszont már nem veszem be. Hogy lesz ebből jegyzőkönyv? – Jólesőn megmasszírozta homlokát – Rendben, vegyük át még egyszer. Hogy a franckarikába került maga a követségre, ejtőernyővel, pandajelmezben? Azt hiszem a kitömött bagolynál veszítettem el a fonalat…

(168 Óra Online)

2.
-- Pedig ennél mi sem egyszerűbb. Világos, mint a vakablak. Szóval, ahogy mondtam, amikor még ordibálni tetszett velem nagyon, csak úgy sétálgattam, sétálgattam a régiségboltban. Nemigen van ilyesmire pénzem nekem, de nem is vásárolni járok ezekre a helyekre, csak sétálni, sétálgatni, és nézdegélni a regényes múlt emlékeit. Ott volt az a poros bagoly. A kitömött fajtájú. Tudja, amelyik már nem igen repked és nem igen huhog, csak úgy van a polcon egy faágra szerelve. Először nem is kötötte annyira le a figyelmemet, mert a kicsi kínai váza sokkal több titkot rejtett magában. Azok a díszítések rajta! A színek! A kéknek valami csodálatosan mély árnyalata, és igen, egyértelműen látszott, hogy ez nem egy hongkongi utánzat, hanem eredeti. Csodálatos volt. Jaj! Ne nézzen így rám őrmester úr, mert abból megint ordítozás lesz. Minek az a nagy hangoskodás. Inkább akkor mondom a lényeget. Szóval, ahogy néztem azt a vázát, amiről nem fogom most elmondani, hogy milyen korból származott, mert az őrmester urat nem akarom idegesíteni, szóval, ahogy azt a vázát figyelem, érzem valami vonzza a szememet. Megint a bagoly volt az. A kitömött bagoly. Valami nem stimmelt vele. Annyira rendben volt, hogy az már gyanús. Néztem. És ahogy közelebb léptem hozzá, nem bírtam megállni, hogy ne fújjam le róla a port. Megsimogattam a szárnyait. Puha volt. És érdekes módon egyáltalán nem hideg. Ekkor vettem észre először, hogy a boltos guvadt szemekkel figyeli a mozdulataimat. Zavaromba felemeltem a baglyot a talpazatánál fogva, és a fene sem tudja miért, de a fenekébe fújtam egy nagyot. Ez volt az, amitől az eladó hozzám lépett.

- Nyárfaerdő - mondta.

Én meg néztem rá mint a hülyére. Mivel az üzletben veszélyes régi kardok is voltak, úgy gondoltam jobb, ha nem vitázom vele.

- Ott szállnak csak igazán szépen a baglyak.

Meglepődtem, mert szeretettel, mintha a testvérem lenne átölelt. Viszonoztam az ölelését, mert Isten mentsen engem attól, hogy egy őrültet vadítsak, amikor csak ketten voltunk.

- Korábban jöttél, testvérem.

- Nem tetszik keverni engem valakivel?

Mérgesen felhördült, a szeme villámokat szórt. Na, ettől nagyon megijedtem.

- Te nem te vagy?

- De igen - igyekeztem megnyugtatni -, persze, hogy én én vagyok, csak ugye nem árt ilyen zavaros időkben az óvatosság.

Ettől láthatólag megnyugodott, és a villámok is lassabb tempóra váltottak a szemében. Rájöttem, ez lesz a helyes taktika, mindent ráhagyni az őrültre és a lehető leghülyébb dolgokat mondani.

- Ma este kell kezdeni.

- Természetesen így lesz a legjobb. Mert ugye, mindenki tudja, hogy tegnap még túl korai lett volna, holnap meg már túl késő.

- Ez a világos beszéd! - szemmel láthatólag nagyon örült. - Ezt mondtam én is a balerinának, de az mostanában hisztérikus, amióta az ősi iratok egy része elveszett. Persze nem kell aggódnia, a maradék itt van nálam, és az a része maradt meg, amire feltétlenül szüksége lesz. Tegye a bagoly mellé. A játékhoz szüksége lesz cinkelt dobogókockákra is. Ezeket megcsináltattam Fecskével. Itt van, tegye el barátom bátran.

- Köszönöm – mondtam. – Látom, maga mindenre nagyon jól felkészült.

Látszott rajta jól esett neki a dicséretem. Rázogatta is a fejét látványosan kedélyesen.

- Na, most a bomba.

- Az Istenbe! Bomba is van!

- Nem abba. Igen eredetileg úgy volt, hogy abba a szoborba rakjuk, de kiderült az attaséról, hogy ateista. Így remek rögtönzésem a bombát inkább a kókuszgolyóba tette.

- Micsoda ötlet! Bravó! Remélem, más változás nincsen.

- De igen. Kuderák tönkretette a jegesmedvét, így csak pandát sikerült szereznem.

- Remek.

- Mindjárt hozom azt is a felszereléssel. Siessen vetkőzni, mert a Tengely hamarosan itt lesz önért. Akkor meg ugye menni kell.

Nem értettem semmit, de ezt is ráhagytam. Gondoltam, amikor kimegy a teremből, akkor én gyorsan elmenekülök innen. Jó terv volt. De ekkor kopogtak.

- A francba! - mondta az őrültem. -- Már itt is van. Na mindegy, beengedem.

Nem volt hova menekülnöm. Ekkor lépett be a boltba Tengely. Hát nagyon meglepődtem.

(Rózsa Misi)

3.
Tengely ugyanis egy nő volt.

Méghozzá egy vörös hajú, formás combú, igen karcsú, kellemes megjelenésű fiatal nő.

– Tengely Klára – nyújtott kezet. – Ne mondja meg a nevét! Jobb, ha minél kevesebbet tudunk magáról.

Az őrült régiségkereskedő közben leült egy antik íróasztalhoz, feltette a szemüvegét, és egy barna fatáblára szögezett lepkegyűjteménnyel kezdett piszmogni.

– Szóval maga az? – kérdezte a nő, és végigmért. – Nem tűnik szuperügynöknek.

Erre mit mondhattam volna? Fedtem volna fel a kilétemet?

– Erre mit mondhatnék – kérdeztem. – Fedjem fel a kilétemet?

– Jól van, ne gúnyolódjon – felelte. – A legfontosabb, hogy meglegyenek a Tervrajzok. – Így mondta, nagybetűvel, érezni lehetett a hangjából. Szegény, már ő is kezdte. Ilyen szép, fiatal, és máris elment az esze... Igyekeztem megnyugtatni, nehogy a végén még hisztizni kezdjen:

– A Tervrajzokkal nem lesz gond.

– Ennyire biztos benne? – kérdezte csodálkozva. – Maga tényleg nagyon bátor.

– Nos, talán ezt hagyjuk... – mormoltam, mert nem igazán tudtam, ezek mit várnak tőlem. Úgy döntöttem, ideje olajra lépni. – Akkor én most mennék is...

–Várjon! – búgta a vörös démon. – Elhoztam magának a fegyvert.

És egy kendőbe burkolt tárgyat vett elő a retiküljéből. Igen, azt a pisztolyt ott maga előtt, őrmester úr. Persze akkor még nem tudtam, hogy vízi. Szó nélkül eltettem, mert kezdtem hozzászokni, hogy ezek mindenfélét adnak nekem. Megint a kitömött bagolyra néztem, és már nem bírtam szó nélkül:

– Itt valami titok lappang, ugye?

A régiségkereskedő és a vörös boszorka csöndesen, hosszan nézett egymásra. Aztán a pasas hátradőlt, és rámpillantott a szemüvege felett:

– Mondja el neki.

– Hát jól van, tudja meg! – fakadt ki ideges hangon Tengely Klára. – Doktor Krautshuk nem öngyilkos lett! Valaki más felelős a haláláért!

Csak bólintottam, mert ezt tényleg nem tudtam. Mint ahogy semmi mást sem.

– És most menjen! – mondta a lány.

Végre! Szó nélkül kisétáltam az ajtón, zsebemben e furcsa emberek ajándékaival. Az egésztől valahogy elöntött a víz. És amikor a sarokra értem, hangos csikorgással fékezett le előttem egy fekete, sötétített üvegű autó.

(Szegedi László)

4.
A hátsó ajtó kinyilt, és egy megtermett gorilla ugrott elém. Erélyesen begyömöszölt az ajtónyiláson, majd mellém vágódott az ülésre.

Egy darabig senki sem szólt, a kocsi csendben suhant a városi éjszakában. Olyan természetes volt minden, mintha nekem pont épp most és épp itt kéne lennem. Kezdtem beletanulni a szerepembe.

– Ismerkedjenek meg – szólt valaki a anyósülésből, nem láttam jól, csak a puha és tömzsi kezét a az aranygyűrűkkel, ahogyan a szivarját a szájához emelte... – Az úr a gorilla jelmezben a másik jelentkező a feladatra, a Szervezet küldte. Meg akar önnel mérkőzni egy párviadalban, hogy bebizonyitsa, sokkal alkalmasabb, mint Ön, a híres Csendes Harcos.

Az igaz, hogy rászolgáltam erre a névre, őrmester úr, abban a pillanatban egy mukkot sem tudtam kinyögni. Még hosszú percekig ültem ott, és próbáltam valami épkézláb és komoly válasszal előállni. Éreztem valahogy a sodrást, hogy a dolgok beszippantanak, hogy én a nagy Csendes Harcos...

– Hm...’gen – nyögtem valami helyeslésfélét, majd tovább ápolva az imidzsemet méltóságteljes csöndbe burkolóztam. Közben az autó fékezett a reptér betonján, ahol egy öreg DC-3-mas köhögött járó motorokkal. Csupa rozsdás lyuk volt, látszott, hogy átélt már egy-két bevetést, nem gondoltam, hogy egy szitával is lehet repülni. Én ekkor estem ki a szerepemből, és csöppentem vissza a valóságba, higgye el őrmester úr, már bántam, hogy betértem a régiségboltba...

– Tudja mit, főemlősöké az elsőbbség... – mondtam a hústoronynak, aki már egy hengeres valamit csavargatott fel a pisztolya csövére. – Épp most kaptam egy hívást a központból – habogtam, közben valami telefonhoz hasonló tárgyat kerestem a jelmezem zsebébe, de csak egy műanyag banánba akadtak bele az ujjaim. A csúf végtől a dobókockák mentettek meg, ahogy a földön koccantak... - Grrr, Hrrrr, Rrrrrrrrr.... – hörögte a nagydarab, szőrös lény, a kis köpcös, szivarfüstbe burkolódzó maffiózó egyből forditott. – Azt mondja, látja, Ön a pacifista megoldást választja inkább. Beleegyezik, hogy kockával döntsék el a dolgot. Ha elsőre kilencest dob, akkor magáé a feladat.

Hatalmas mosollyal ráztam meg a kockákat, hiszen jól tudtam, hogy cinkeltek. És mi másra szokták általában cinkelni őket, ha nem a dupla hatosra, ugyebár, őrmester úr? És nézze meg, ott vannak maga mellett az asztalon.

Az őrmester fél szemmel a kockákra pillantott. A kockák az ötös és a négyes oldalukkal felfelé álltak. – Ha hiszi, ha nem, így kerültem fel arra a lélekvesztőre. A legközelebbi dolog, amire emlékszem, hogy ejtőernyővel a hátamon zuhanok az éjszakai sötétségbe...

(Tomasovszki István)