Arisztotelész kisasszony

Szándékosan jeleztem emberi és nem női küzdelmet, hiszen a főhősnek, Plautilla Bricciónak a női mivolta pusztán egy újabb adalék ahhoz, hogy az őt körülvevő társadalom keresztbe tegyen a benne lakozó művészi ambícióknak. Éppen ezért rögtön az elején szeretném leszögezni: az olasz írónő regénye – bár nyilván sokan szeretnék annak látni – nem feminista alkotás. Ugyan egy felemelkedni, kitűnni vágyó nő emancipációja képezi a magját, de az ő történetével szembesülve tulajdonképpen a pápa (sőt, pápák) irányította Róma teljes társadalmának anomáliáiról hullik le a lepel. A regény abba a világba vezet be, ahol kapcsolati tőke hiányában nemcsak a nőknek volt szinte lehetetlen érvényesülniük: a társadalmon belüli hierarchia a férfiak életét is jócskán megkeserítette.

Mindez rögtön a főhősnő életének első kerékkötőjére, ugyanakkor a benne szunnyadó tehetség lángra lobbantójára, azaz az apjára is igaz. A magát írónak, festőnek, színésznek képzelő Giovanni Briccio helyét is a társadalom jelölte ki: mivel az apja matrackészítő mester volt – tehát kétkezi munkás –, Giovannit minden törekvése ellenére sem fogadja be igazán Róma művész elitje. Matracos Janus gúnynévvel illetik, amelynek a velejére Plautilla – aki a regény egyes szám első személyű elbeszélője –, amikor már kellő távolságból tudja szemlélni az apja valóban műkedvelő, kontár tevékenységét, tökéletesen ráérez: „A névben maró gúny rejlett, de találó volt. Janus két ellenkező irányba tekint. Az írók talán arra gondoltak, hogy apámat egyfelől a matracok, másfelől a könyvek érdeklik. Ő viszont azt mondta volna, hogy a festészet és az írás érdekli, és nem tudta eldönteni, melyik irányba induljon”. S mivel nem válhatott a művészetnek élő és a művészetéből megélő emberré, ez a gyermekei sorsát is kijelölte: „Apám ezerszer elismételte nekünk a közmondást: a fiadat akkor házasítsd ki, amikor akarja, a lányaidat akkor, amikor lehet. De nem volt elég pénze, hogy mindkét lányát férjhez adja”. Csak a nagyobbik lány, Albina juthatott hozományhoz, ezért az apa, feladva saját, még plágiummal is vádolt művészéletét, a kisebbiket, Plautillát jobb híján oktatni kezdi és festészetre tanítja. „Amikor le kellett mondania önmagáról, megalkotott engem” – véli a főhős, akinek ettől kezdve lelki és testi paradoxonok sorává válik az élete. Valódi nő nem válhat belőle, hisz nem mehet férjhez, nem szülhet gyermeket, annyira azonban a festészetet elsajátítva is nő marad, hogy a férfiak uralta művészvilágba ne juthasson be. A se nőként, se férfiként nem funkcionáló Plautilla azonban nem adja fel, és az első nyilvánosságra hozott, különleges körülmények között született alkotása, a Madonna a gyermekkel című festménye mégis kezdi ismertté tenni művészkörökben.

Ennek a képnek köszönheti sorsa második fontos férfiját is. Plautilla életébe a szerelem megérkeztével a szerző mintha azt a törvényszerűséget érzékeltetné, hogy egy lány, akár akarja, akár nem, az apjához hasonló férfit választ szerelméül. Hiszen a szóban forgó úr, Elpidio Benedetti, Matracos Janushoz hasonlóan a kerékkötője, ugyanakkor művészetének további inspirálója is lesz. Ám hamar kiderül, hogy nem Plautilla tudatalattija döntött a hasonlóságukról, hanem ismét csak a férfiakat is korlátozó társadalmi hierarchia.

Elpidio ugyanis mindenképp apát szeretne lenni, ezért már tizenöt éves korától Szent Péter-benefíciumban részesül: az egyház minden hónapban biztosítja számára a tisztes megélhetést, cserébe „csupán” azt kéri, hogy „ne legyen eretnek, szabályszegő, becstelen, eszelős, őrjöngő, és ne kövessen el szodómiát. És hogy cölibátusban éljen”. Vagyis: egy, a művészi ambíciói érdekében szüzességi fogadalmat tett nő, és az egyházi karrierje elérése céljából cölibátusra kényszerített férfi szerelme tárul elénk: egy több évtizeden át tartó kapcsolat, amelyet a társadalom előtt soha nem vállalhatnak fel. A kétféle ambíció szüzességi fogadalom miatti rokonságára Elpidio, a nőiségétől most már nemcsak a művészete, hanem a titkos kapcsolata miatt is megfosztott Plautillának így utal: „A festészet, a művészet is olyan, mint a vallásos hit, összeegyeztethetetlen a házassággal”. Ráadásul azzal, hogy az apáti rang megszerzése érdekében Elpidio egyértelműen előtérbe helyezi a kétes hírű Mazzarino bíboros kiszolgálását a Plautillával megélhető boldogságával szemben, a szerző a pápaság, a pápa által irányított hierarchia 17. századi történetébe is bevezeti olvasóját. Elpidio sorsát ugyanis mindig az határozza meg, hogy a felettese, a bíboros milyen viszonyt ápol az aktuális pápával. Tehát abban a Rómában, ahol a pápák igen sűrűn váltják egymást, ahol semmi sem tart örökké és minden múlandó, Plautilla nem a tehetségtelensége, nem a nőisége, illetve a nőiesség hiánya miatt nem élhet olyan életet, amilyet szeretne, hanem két, a társadalmi hierarchia által korlátok közé szorított férfi miatt. Apja dilettantizmusból fakadó szűkös anyagi lehetőségei okán, majd pedig – mondjuk ki – a gyáva Elpidio miatt, aki inkább a Mazzarino melletti elkötelezettséget, tulajdonképpen rabságot választja az anyagi biztonsága érdekében, ahelyett, hogy szabadon élne.

Pedig Elpidiónak, a szigorú hierarchia ellenére lenne lehetősége máshogy dönteni. Erre az általa találóan „Arisztotelész kisasszonynak” hívott Plautilla hívja fel a figyelmét a görög üpszilon betű tulajdonságait ecsetelve: „Egyetlen lába van, de aztán kétfelé ágazik. A jobb oldali része vékony és meredek, és a tetején van egy vízszintes vonal, a bal oldali rész vastag, de lehajlik, mint egy pálmalevél. Püthagorasz ezzel jelképezte azt, hogy az életben folyamatosan két út között kell választanunk. Az egyik keskeny és nehezen járható, sok fáradságot, áldozatot, gyötrődést kíván, de azután sík terepen vezet; a másik széles, kényelmes és könnyen járható, de egy idő után elkanyarodik, és nem vezet sehová”. Mindenki, pontosabban, minden férfi előtt ez a két út áll. Szabadon eldöntheti, melyiken kíván menni.

A paradoxon az, hogy ebben a történetben a nőiségétől az apja és a szerelme által is megfosztott, egész életében az elismerésért küzdő Plautilla tudja egyedül eldönteni, hogy melyik úton menjen végig. És a szerelme által megalázva – aki csupán a „házi festőjeként”, később a háza, a Villa Benedetta építészeként állította be – élete végére mégis sikeres művésszé válik. Ezt a szabad szerelem és gyermekáldás nélküli életet tehát a férfiak gyatra döntése/döntésképtelensége befolyásolja, hátráltja, ami ellen a már-már férfiként küzdő Plautilla korántsem nevezhető feminista élharcosnak. Az emberi szabadság védelmezőjének viszont annál inkább. Đ

(Melania G. Mazzucco: Az építésznő,
620 oldal, Jelenkor Kiadó)