Anakronizmus_1

Meghal egy ötéves kislány. Rakéta csapódik a lakásukba, minden felrobban körülötte. Anya és Apa nem tudja megvédeni őt. Eddig mindig megvédték, de most nem. Mert ők is meghalnak.

Keresem a megfelelő kifejezést. A megfelelő szót. Anakronizmus. Nem tudom, ez a szó-e az, ami a legjobban jellemzi a helyzetet. Egyáltalán, kifejez valamit egy szó most, amikor? Amikor az van, ami.

Valahogy ez az egész idejétmúlt. Anakronizmus. Az, hogy katonák menetelnek, vagy éppen harckocsikat vezetnek, hogy területet foglaljanak. „Enyém a vár, tiéd a lekvár”. Ezt játszottuk gyerekkorunkban. Valamikor, ugyanannyi idősen, mint amennyi az a kislány volt, amikor meghalt. Öt-, hatévesen.

Az interneten néz szembe velem a verekedős kisfiú. Látom az arcát. Az arcképét. Kicsit sértett, kicsit durcás, kicsit szomorú. Igen, szomorú is. Tudja, hogy „rossz”. Egy rossz, ostoba hülyegyerek. Ő az, aki háborúsdit játszik. Háborúsdit, amibe belehalnak valódi kisgyerekek.

Nem kellene ilyen, felnőni képtelen degeneráltaknak lehetőséget adni. Hogy katonásdit játsszanak. Erre semmi szükség. Kicsi, akaratos hülyegyerek. Néz a kék szemével a semmibe. Nem is lát semmit. Ül a nagy irodájában, a nagy íróasztalánál, és azt hiszi, hogy ő valaki. Megint háborúsdit játszik. Ahogy kisfiúként is játszott. Fakarddal, homokozóban. Csakhogy most, ebbe a játékba valóban belehalnak. Belehalnak azok, akiknek nem szóltak arról, hogy ez csak egy anakronisztikus játék. Egy buta, agresszív kisfiú ostoba szórakozása. Akik meghalnak, azok nem tudják, hogy csak egy hülyegyerek ötlete az egész. Azok éppen csak meghalnak. Igen, nem tudják, hogy itt csak egy rosszul nevelt, mentálisan zavart, felnőni képtelen degenerált szórakozik. A haldoklóknak nem szóltak erről.

Tényleg komikus mindez. Anakronisztikus őrület. Területeket foglal az akaratos kisfiú, miközben ma már nincs olyan, hogy „terület”. Ma már nincs olyan, hogy orosz, ukrán, svéd, és cseh, és francia, és magyar. Személyek vannak. Emberek. Akik mindenhol otthon lehetnek. Meg sehol. Élnek a neten, küldik az üzeneteket, kommunikálnak a világ bármely pontjával egyetlen másodperc alatt.

Megírom a messengeremet a Tel Avivban élő barátomnak. Felhívom őt, beszélünk, közben nézem az arcát, a szemeit, látom, már kicsit álmos, késő van, hiába, időeltolódás. Nem is pontosan tudom, hol tartózkodik éppen. Lehet, hogy nem is Tel Avivban van, hanem itt, a szomszéd lakásban.

Ugyanolyan itt is minden, ahogy ott.

Másnap lemegyek vásárolni. Ő is ezt teszi. Mondom neki, mert vásárlás közben a kütyümmel folyamatosan kapcsolatban vagyok vele, mondom neki, hogy veszek a boltban egy kis Alpro kókuszos tejet. Mert abban nincsen laktóz. Azt mondja, ő is azt vesz. Mondom neki, hogy maszkban vagyok, mert ez kötelező. Azt mondja, ő is maszkban van, mert kötelező. Mondom neki, hogy este megnézem majd a Chelsea meccsét a tévében, azt mondja, ő is nézi, nézzük együtt. Mindent közösen csinálunk. Ugyanabban a világban élünk. Nincsenek távolságok. És jó ez így.

Balesetek, bűnesetek, persze mindenütt vannak. De olyan, hogy egy bűnöző a saját irodájában ülve gyilkosságra bujtson fel embereket, olyan alapon, hogy ő a „főnök”, és akkor ő most azt mondja a „katonáinak”, hogy üljetek be valami ócskavasba, amit történetesen „tanknak” neveznek, és foglaljatok el városokat, és öljetek meg embereket, nos, ilyen ostobaságot csak ritkán mondanak ma már.

Most ez is megtörtént. Ül az agresszív degenerált az irodájában, mert olyan is van neki, és élvezi, hogy ő a főnök.

Anakronizmus. Igen, ez a jó szó. Hadonászom a kardommal, fakard, ovis vagyok, és háborúsdit játszom. Az óvónéni rámszól, hogy ne hadonásszak. Akkor elszégyellem magam. Kicsit durcás leszek.

Nézem itthon a tévét. Háborús konfliktus, ezt látom a tévében. Nézem, és nem értem. Nem akarom érteni. Mintha valami ócska, kissé közönséges és durva szappanopera lenne. Azt mondom, ez nem a valóság. Ez nem a mai valóság.

A mai valóság az az, hogy elvonulsz egy szigetre, online dolgozol, Messengeren és/vagy Skype-on és/vagy Teamsen értekezletet tartasz, és pittyeg a telefonod, amikor megérkezik a fizetés, aztán elmész a sarki szupermarketbe, megveszed azt a tejet, azt a sonkát, azt a kenyeret, amit a világ bármely pontján megvehetsz. És fizeted a kártyáddal, amit vásároltál. Vagy éppen nem is mész le a sarki szupermarketbe, hanem a neten megrendeled mindazt, amit szeretnél, és közben ülsz a szobádban, vagy kimész a lakásod teraszára, és bámulod a tájat, ahol nincsenek katonák, nincsenek tankok, hanem csak park van, sétáló emberekkel, vagy talán tenger, vagy éppen maga a zsúfolt nagyváros, ahol mindenki tesz-vesz, rohangál a teendői után. Mindez nem helyhez kötött. Ma már nincsenek tankok, nincsenek katonák, és zászlókat kitűzni egy-egy épület homlokzatára legfeljebb „játszásiból” lehet, értelme nincs sok.

„Enyém a vár, tiéd a lekvár”, mondja most a megöregedett, agresszív hülyegyerek, aki az ötévesek szintjén van. Közben a valódi ötévesek meghalnak. Rakéta csapódik a lakásukba, anya és apa nem tudja megvédeni őket, merthogy anya és apa is meghal. A valódi ötévesek nem értik. Ők nem így akarnak játszani. Nem ilyen durván. Nem értik, csak belehalnak. A lakásukba rakéta csapódott. Felrobbant a nappali.

Gyerekek halnak meg, családok szakadnak szét, mindenütt pusztulás. Közben pedig az agresszív, ostoba kisfiú meg éppen a kedvenc vacsoráját falatozza. Vacsora után bebújik az ágyába, és álomra hajtja a fejét. És talán még aludni is tud. Háborúsdit játszott megint, és nincsen sehol az óvónéni, vagy a betegápoló, aki megmondaná neki, hogy ilyet ne csináljon. Ez ma már nem trendi. Idejétmúlt. Anakronizmus.

Szerző: Petőcz András