Ami segít elviselni a diktatúrákat – Marton László az eltűnt polgári értékekről

– Különös önéletrajzi könyvet írt. Többet beszél benne a szüleiről, rendezőkről és színészlegendákról, mint önmagáról.

– A könyv ötletével a Park Kiadó igazgatója, Rochlitz András keresett meg, s ma már hálás vagyok neki azért, hogy meggyőzött: vállaljam el. Az Orosz Ildikó újságíróval folytatott beszélgetések közben jöttem rá arra: a memoár kitűnő lehetőség, hogy bemutathassam azokat az embereket, akik meghatározták az életemet, akiknek annyi mindent köszönhetek. Egyúttal beszélhessek a korról, amelyben felnőtté váltam, és arról a polgári életformáról, amely mára már szinte teljesen eltűnt, de az én gondolkodásmódomat meghatározta.

– Budapesti nagypolgári családban született 1943-ban. Édesapja még a háború előtt egy belga nemzetközi olajtársaság kelet-európai igazgatója volt. És annál jóval több is…

– Öt nyelven beszélt, és a műveltsége alapján irodalomtörténész is lehetett volna. Anyám egy textilkereskedő lánya volt. A háború után anyai nagyapám minden vagyonát államosították. Később a szüleim elváltak, édesanyám hozzáment dr. Klimes Károly ideggyógyász professzorhoz, aki korábban a Zeneakadémiát is elvégezte. Hozzá költöztünk egy nyolcadik kerületi bérházba. Szüleim sohasem panaszkodtak a veszteségeik miatt, inkább hihetetlen méltósággal próbálták megőrizni a polgári életstílusukat. Úgy akartak élni, hogy legalább otthon ne kelljen arra a világra gondolni, ami körülvett minket.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– Ír arról is, hogy az opera sokat segített a diktatúra elviselésében. Miért épp az opera?

– A színházakban akkoriban kötelező volt a szocreál szovjet darabok bemutatása, de engem a szüleim hetente kétszer-háromszor az Operaházba vittek. Ez akkoriban az európai kultúra egyetlen megmaradt szigetévé vált itthon. A legnagyobb hazai operaénekesek ugyanis – Svéd Sándortól Székely Mihályon át Orosz Júliáig – nem kaptak útlevelet, így nem utazhattak külföldre. Ennek köszönhetően a magyar operaház ugyanolyan jó volt, mint a Metropolitan vagy a Wiener Staatsoper. A hazai közönség pedig úgy érezhette: továbbra is az európai kultúra részesei vagyunk.

– A humánum, a becsület is polgári érték. Talált hozzájuk erkölcsi iránytűket?

– Nem volt nehéz. Klimes nevelőapám például nagy formátumú, különleges műveltségű, szabad egyéniség volt, akit nagyon zavart a körülötte tomboló műveletlenség és alpáriság. Például egyszer, az ötvenes évek elején marxista továbbképzést tartottak az orvosegyetemen a professzoroknak, akik udvariasan hallgattak vagy bóbiskoltak. Nevelőapám hirtelen felállt, és közölte az előadóval: hasonló témákról ő is olvasott, Marxtól például, A tőkében. Odaadná a kötetet az elvtársnak, olvasson fel belőle. Az előadó, aki persze nem tudott németül, csak állt a gót betűs kötettel a kezében, és mindenki nevetett. Másnap a párttitkár behívatta nevelőapámat… Később eltávolították őt a Balassa utcai idegklinikáról. Tőle tanultam azt is, hogy az embertől mindent el lehet venni, kivéve a belső szabadságát. Egyébként családunk barátja és az én keresztapám volt Ferencsik János karmester. Abszolút apolitikus embernek ismertük, mégis a bátorságnak és a politikai kiállásnak talán az egyik legszebb példáját mutatta. Ez már 1957 elején történt, amikor a forradalom után még mindig kijárási tilalom volt a fővárosban esténként. A koncertek is délután kezdődtek. Ferencsik a Zeneakadémián vezényelte Verdi Requiemjét. Amikor véget ért, ránéztem édesanyámra, és láttam, hogy folynak a könnyei, ahogy nevelőapámnak is. Sokan sírtak a nézőtéren, mert pontosan értették: a requiem ötvenhat áldozataiért szól.

– Később, a Kádár-korszakban ideo­­lógiailag tiltottak és tűrtek alkotókat, de a művészi kvalitást még a hatalom is elismerte.

– Ez pontosan így volt. Különleges szerencsémnek tartom, hogy a színművészeti főiskola rendezői szakán Nádasdy Kálmán osztályába vettek fel. Igazi mester volt, európai műveltséggel. Puccinit személyesen ismerte, és Kodályt tekintette tanárának. Én eredetileg operarendezőnek készültem, ám végül – s ez is nagy szerencse volt – Várkonyi Zoltán mellé kerülhettem a Vígszínházba, amely a korszak egyik legizgalmasabb szellemi műhelye lett. Ekkor a hazai és a nyugati kortárs drámairodalom a fénykorát élte, és Várkonyi a magyar szerzők mellett sorra bemutatta a legfrissebb Tennessee Williams-, Miller- és Dürrenmatt-műveket. Várkonyi egyik legjobb barátja Örkény István volt. Örkényéknél találkozhattam a legizgalmasabb honi írókkal, költőkkel. Megtisztelő volt, hogy ezekre az összejövetelekre engem is elhívtak. Rengeteget be­­szél­­get­­tünk bemutatókról, könyvekről. Sokat kellett naprakészen olvasnia annak, aki Örkény társaságához akart tartozni. Ő szinte minden fiatal pályakezdő író művét elolvasta, és ha tetszett, rögtön írt neki, annyira fontosnak tartotta, hogy visszajelzést adjon.

– A Vígszínház 1973-ban mutatta be a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című darabot, amellyel színháztörténelmet írt. Ez volt az első olyan előadás, amelyben rockzenekar – az LGT – élőben játszott. A bemutatón Bernáth Aurél felállva tapsolt, eljött Pilinszky János, s persze a szerző, Déry Tibor is. Ferencsik mit szólt ahhoz, hogy a keresztfia rockelőadást rendez?

– A bemutató után látta a Popfesz­tivált, és tetszett neki. Egyébként, ha tehette, minden rendezésemet megnézte. Rendkívül nyitott, befogadó volt mindenféle műfaj iránt. Az európai klasszikus irodalmat is kitűnően ismerte. Jellemző rá, hogy utolsó éveiben kezdett újra latinul tanulni.

– Önt 1985-ben kinevezték a Vígszínház igazgatójának, amit huszonnégy éven át vezetett. Me­­moár­­jában írja: a színházigazgatók magányosak, mivel a társulatból nem mernek hozzájuk őszinték lenni. Ennyire szomorúan érezte magát a direktori székben?

– Egyáltalán nem. Az igazgató körül tényleg megszűnhet az őszinteség, de nekem több szövetségesem is akadt a társulatból. Köztük igazgatóelődöm, Horvai István, valamint Radnóti Zsuzsa, örökös dramaturgom, akivel jóformán minden előadásomat együtt csináltuk. Ők megőrizték velem szemben azt az őszinte szakmai nyíltságot, ami barátoktól elvárható. Amúgy engem mindig is taszítottak az olyan emberek, akik a ranglétrán feljebb kerülve átírják a személyiségüket.

– Én szinte csakis ilyeneket látok ma, főleg a politikában.

– Nem kell feltétlenül politikusnak lenni ahhoz, hogy valakinek eltorzuljon a személyisége. Ebből gazdag a választék.

„Ha nem bírod már elviselni azt, amiben vagy” – Balázs Péter énekel a Popfesztiválban           MTI Fotó: Keleti Éva

– Könyve kapcsán nyilatkozta: a polgári értékek a rendszerváltás után tűntek el. Ön szerint mi ennek az oka?

– A rendszerváltás egyik legnagyobb áldozata a kultúra lett, és ennek egyenes következménye a bekövetkező szellemi és morális zűrzavar. Mindannyian tapasztaljuk ezt, ám mélyebb, társadalmi hátterét nem én vagyok hivatott elemezni. Az biztos, hogy paradox módon a Rákosi- és Kádár-korszakban még létezett a társadalomban egy – sokszor csak lappangó – valódi értékrend, mind a tudományban, mind a művészetben. A szellemi élet kiválóságait a fél ország ismerte, tisztelte. Hitelük volt. Például a nagy színészeinket, zenészeket, filmeseket, íróinkat mindenki becsülte, mert gazdagították az ország kultúráját. Mára teljesen összezavarodtak az értékek. Nemrég Kodály Missa brevisét hallgattam a rádióban, s arra gondoltam: ha ma születne ez a mű, félő, hogy nem vennék észre, milyen zseniális. Ugyanakkor muszáj kimondani: az értékek zűrzavaráért mindannyian felelősek vagyunk, akik itt élünk.

– Önmagát is felelősnek érzi?

– Bizonyára tehettem volna többet is, annak ellenére hogy a rendszerváltás után a Vígszínház helyzete is megváltozott. A világban sokfelé a hozzánk hasonló nagy teátrumok musicalszínházzá alakultak át, és az olcsóbb szórakoztatást választották. De mi a Vígben megpróbáltunk ezzel szembemenni. Meg kellett találnunk egy olyan utat, amely értékeket közvetít, ugyanakkor sok embert vonz. Ráadásul a kilencvenes évek után a kortárs dráma korábbi nagy korszaka fakulni látszott itthon és külföldön is. Ezért kezdtünk el klasszikusokat újszerű értelmezésben, újfajta módon játszani. Ugyanakkor fontosnak tartottuk, hogy új közönséget neveljünk maguknak, és kora gyerekkoruktól kezdve a Vígszínházhoz szoktassuk a nézőket. Így mutattuk be A padlást, amely harminc éve van műsoron, és A dzsungel könyvét, amely tavaly ünnepelte húszéves jubileumát a Pesti Színházban. Vagy itt a legutóbbi előadásaink egyike, A Pál utcai fiúk Dés László, Geszti Péter, Grecsó Krisz­­tián feldolgozásban. Alkotótársaimmal azt kerestük, miként lehetne ezt a régi történetet teljesen új színpadi nyelven, a mai fiatalok számára is érdekesen és élvezetesen bemutatni. És a közönség nagyon szereti ezt a produkciót. Egyébként Eszenyi Enikő, aki 2008 óta utódomként vezeti a színházat, elérte, hogy most már évente négyszázezer néző jár hozzánk.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– Negyven éve tanít a színművészetin. Hol vannak a mai Darvas Ivánok, Ruttkai Évák? A régi színészek talán nagyobbak voltak, mint a mostaniak?

– Elképesztően tehetséges fiatal színészeink és rendezőink vannak, akiket nem ismer a nagyközönség, mert nem láthatók a képernyőn. Nem kapják meg ugyanazt a lehetőséget, amit a nagy elődeik. Esélyük sincs rá, hogy megmutassák magukat, ugyanis a közszolgálatinak nevezett televí­­zió­­ban a legritkábban vannak színházi közvetítések, s azok is inkább régi, archív felvételek. Abszurdnak hangzik, de magyar színész alakításai nem kerülnek a széles nyilvánosság elé. Rengeteg érték tűnik el örökre.

– Mivel tudja biztatni növendékeit?

– A színházi pálya nem foglalkozás, hanem hivatás, amelyet csak mély elköteleződéssel érdemes csinálni. Hiszek abban, hogy a jelenlegi, végtelenül igazságtalan és méltatlan helyzet is véget ér, és a nagyközönség újra láthat majd magyar színészt magyar irodalmi műben a képernyőn. Ahhoz, hogy valaki a mi pályánkon meg tudjon maradni, a tehetségen kívül nagy hivatástudat kell. És roppant teherbíró képesség.