A telepen nagyon nehéz megváltozni

Gábor Sára egy szociológiai kutatás alapján írta a Kutyaportéka – kisvárosi kórkép című színművet, amelyet 2019 végén mutattak be a Trafóban, tavaly pedig elnyerték vele a fődíjat az eSzínház platformján megrendezett első magyarországi online színházi fesztiválon.

Büszke vagyok arra, hogy ezen a fesztiválon, ahol jó felhozatal volt, és ahová kifejezetten azokat az előadásokat hívták meg, amelyeknek volt online verziójuk, megkaptuk a fődíjat. Nagyon pozitív volt, hogy meglátták benne azt az adaptációs munkát, amit ráfordítottunk, amikor átírtuk erre a formátumra. Nem akartam, hogy annyi legyen az egész, hogy leülünk három kamerával, és csak felvesszük a darabot. Ezért fogtuk a kamerát, és egészen közel mentünk vele: premier plánokat, second plánokat vett, végig mozgott, úszott a térben, ment a szereplőkkel. Ráadásul ami interjú, tehát verbatim rész az elő-
adásban – az élő verzióban a szereplők kifordulnak a nézők felé, lejönnek és beszélnek hozzájuk –, azokat leforgattuk előre, kvázi beszélő fejes interjú formájában, és keresztbe vágtuk. Az azért hozzátartozik, hogy nekem filmrendezői diplomám van, így volt annyi előnyöm, hogy át tudtam gondolni, mi az, ami a mozgóképen megél. Közhelyszerű megállapítás, de attól nem lesz jó egy színházi közvetítés, hogy három kamerával leközvetítik, nem érzed azt, hogy valami mást kapsz. Azért, mert nem színházilag nem kielégítő, amit így látsz, hanem filmileg. Mert bármennyit erőlködhetsz, sosem lesz színház az, amit képernyőn látsz. Film talán lehet, csak ahhoz úgy kell gondolkodni, hogy filmet készítesz. Ráadásul ez élő stream volt, valós időben játszottuk a Trafó fekete, nagy terében, közben voltak a bejátszások, és még át is variáltuk a sorrendet, szóval tényleg online, mozgóképi formában adaptáltuk az előadást, miközben megőriztük a lényegét: a Kutyaportékát kapták a nézők, de egy más verzióban. Az, hogy ebből mit lehet továbbvinni az élőben, az megint egy érdekes kérdés. Egyelőre sajnos még nem tudtunk vele próbálni, mert mindenki vagy COVID-os vagy nem ér rá, de én mindenképpen kísérletezni akarok azzal, hogy a videóbejátszásokat megtartsuk.

A szociológiai kutatást, amiből az elő-adás született, a teljes társulattal együtt végezték. Mennyire volt sokkoló, amikor odamentek abba a borsodi faluba, amely a Büdöskút nevet kapta a virtuális keresztségben? Az embernek nyilván valamiféle elképzelése azért van róla, hogy ez milyen lehet, de ahogy elnéztem az előadást, azért más az, hogy én ezt innen, a karosszékből elképzelem, meg más a valóság.

Abszolút más. Nekünk, ami a leginkább megrázó volt – és most általánosítok –, hogy mennyire könnyen tudjuk rásütni egy ilyen helyzetre, hogy nincs elfogadás, mindenki rasszista, és nyitottabban kéne egymáshoz állni. Amikor odamentünk, azt láttuk, hogy olyan szinten mély, antagonisztikus elkülönülés van cigányok és nem cigányok között, hogy erre nem lehet azt mondani, hogy ez rasszizmus, vagy nem rasszizmus, ez már más kategória. Olyan mélyen beágyazott a magyar társadalomba, és nyilván a cigány társadalomba is ez a különállás, hogy ezt iszonyatosan nagy társadalmi munka lenne feloldani. Szerintem lehetne, sőt kéne is ezen dolgozni sokkal több szakmai segítséggel, sokkal nagyobb szakmai figyelemmel. Nem egy szociális munkás kéne egy ilyen településre, hanem ötven, amire nincs kapacitás. Tehát ahhoz, hogy tényleges közelítés, integráció legyen, hatalmas apparátus kéne, ezzel szemben roskadozik az egész, az az egy-két munkás, aki ott van és tényleg a szívét-lelkét beleteszi, megszakad a munka alatt. Erre egy nagyon jó példa, hogy amikor mentünk az utcán – nyolc-kilenc, láthatóan nem ott élő ember, mondjuk úgy: turisták –, és átszóltunk az út túloldalára egy srácnak, hogy merre van a cigánytelep, mutatta, hogy „arra!”, de látszott rajta, hogy teljesen meg van rökönyödve. Meg is állt a biciklijével, és utánunk szólt: „De biztos, hogy oda akartok menni? Oda, arra a helyre?” Mi meg mondtuk, hogy „Igen, köszi!”, és akkor továbbment, szép lassan, mint aki csodát látott. Aztán amikor beértünk a cigánytelepre, akkor a cigányok is ugyanígy reagáltak. A végén, amikor kiléptünk onnan, könnyes szemmel köszönte meg az egyik férfi, hogy egyáltalán bementünk oda és beszéltünk velük.

Hogy leereszkedtek?

Igen, igen. Szerintem nagy bűne a nem cigány közösségnek, hogy egyszerűen nem akar azzal foglalkozni, hogy maga alá rendel egy társadalmi réteget. A másik meg az a fajta folyamatosan relativizált rasszizmus, amivel nehéz mit kezdeni, mert tapasztalatból is épít. Ez is benne van az előadásban, amikor az egyik szereplő azt mondja, hogy nem meri kivinni a kislányát egyedül, merthogy vannak olyan tapasztalatok, hogy tényleg nem lehet, és ezek szépen épülnek egymásra, és soha nem érnek véget. Nem véletlen, hogy a főszereplőink ki akarnak törni a cigánysorról. Mert valójában nem a bőrszínnel van a gond, Ők is pontosan látják, hogy kik azok közülük, akikkel nem érdemes szóba állni, és kik azok, akikkel igen, de ott, a telepen nehéz megváltozni, nehéz felzárkózni, onnan kitörni.

Ott helyben lehetnek olyan dolgok, amik kicsit előremozdítják ezt a kérdést, vagy teljesen kilátástalan a helyzet?

Szándékok vannak. Nem feltétlenül utálják egymást, csak mindig ez a téma. Tehát akármikor akárkivel beszéltünk, az mindig téma, hogy „én amúgy nem utálom a cigányokat”, vagy az, hogy mi a baj velük. Miközben tényleg találkoztunk azzal a pár emberrel, akik beleteszik a lelküket, hozzák-viszik, összekötik az embereket, próbálnak kultúrát közvetíteni, kiemelni embereket, szóval ez a hivatásuk, csak nagyon kevesen vannak. Mielőtt odamentünk a kisebbik cigánytelepre, megbeszéltük, hogy csináljunk valamilyen kreatív foglalkozást gyerekeknek, felnőtteknek. A látványtervezőink vittek nagy, barna papírokat, azokra lehetett rajzolni, Horváth Dudu hegedült nekik, ők meg jöttek gitárral, rögtön beszálltak, zenéltek velünk, én fociztam egy csajjal – csináltunk a családoknak egy kultúr-játszódélutánt. Volt egy kissrác, akivel Martinkovics Máté sokáig rajzolgatott, mire kérdezte a srác, hogy „és ezt hol lehet tanulni?” Annyira rákapott, látszott, hogy életében először alkot így. Egyszerre volt megrázó és felemelő, olyan szempontból, hogy tudtuk, amikor mi onnan elmegyünk, akkor ennyi, ő ezt nem fogja tanulni. De azt is láttuk, hogy érdeklődik és tehetséges, nyitott erre, és hogyha többször lennének olyan foglalkozások, mint amiket mi tartottunk, akkor annak lehetne nyoma. De ha ez nem rendszeres, hanem csak nagyon elszórtan, nagyon kevés emberrel és sok energiával valósulhat meg, úgy egyszerűen kilátástalan. Rendszeresség kéne, mert akkor lehet, hogy az a kissrác megtudná, hogy ezt tényleg lehet valahol tanulni, nem csak egyszeri álom lenne neki, ami mintha meg se történt volna.

Mennyire nyitottak az előadás nézői arra, hogy ez elindítson egy erről való gondolkodást?

Azt látom, hogy nyitott erre a közönség, nem érzem, hogy azt mondanák, hogy „jó, és nekem ehhez mi közöm?” Biztos van, aki így érzi, de ha az előadás után nem is megy mindenki szociális munkásnak, legalább elgondolkodnak erről a problémáról. Azt hiszem, itt az érzékenyítés a kulcsszó. Lehet, hogy eggyel rétegzettebben látnak majd rá, vagy átgondoltabban fognak fogalmazni erről a problémáról, elkezdenek beszélgetni, vagy megkérdőjelezni dolgokat. Az merül fel sokszor kérdésként, hogy „és viszitek-e vissza arra a településre, viszitek-e ilyen településekre?” Azt gondolom, egy előadásnak önmagában nem kell, hogy missziója legyen, az egy szociológusnak, egy társadalmi munkásnak fontos. De arra azért jó egy ilyen darab, hogy behozzon egy témát, mert itt maximum arról van párbeszéd, hogy a nyolckerbe be akarok-e menni este vagy sem, de arról abszolút nincs, hogy a vidéki településeken mi megy, pedig azért mégiscsak az Magyarország nagyobbik része.

Visszajutott hozzájuk az előadás, vagy volt ilyen terv egyáltalán?

Volt, abszolút volt. Arról, hogy ott helyben játsszuk-e vagy ne, megoszlanak a vélemények a csapaton belül is. Nem azért, mert félünk, hogy majd miként néznek ránk, hanem hogy mit hagyunk ott, az morális kérdés is. Ebben azért nehéz dönteni, mert azt gondolom, hogy érdemes, és akár elképzelhető még utána beszélgetést is rendezni erről, de azért ott lehet, hogy felbolygatna olyan dolgokat, amiket nekünk nem etikus felbolygatni. Mert ha meg is változtattuk a neveket – ahogy nyilván a település nevét is –, felismerhető karakterek vannak. Ezzel együtt is úgy látom, hogy izgalmas lenne visszavinni, de Sári például azt mondja, hogy inkább nem kéne. De volt már olyan, hogy ő is máshogy érezte, tehát billegünk ebben, viszont abban biztosak vagyunk, hogy ha nem konkrétan arra a településre, de hasonló helyekre érdemes lenne elvinni. Egyszerűen még nem volt rá kapacitásunk, hogy megszervezzünk egy ilyen turnét, de mindenki akarja: a színészek is, én is, Sári is. Ez közös terv és cél.

Egy picit távolabb lépve az előadástól, hogy látja, a magyar színházi életnek mekkora szegletét jelentik az életből merített darabok? Úgy érzem, mintha az utóbbi években ez egy kicsit bővülne, és most nem arra gondolok, hogy mindenre rárakjuk a „Megtörtént eset alapján” címkét, mert az nyilván marketingfogás csupán.

Amióta figyelem – tehát nagyjából a 2000-es évek óta –, abban, hogy mennyire építünk dokumentumokból vagy fikcióból, nem látok lényegi változást. Talán egy nagyon-nagyon lassú elmozdulás van attól, hogy egy adott regényt, drámát vagy filmet adaptáljunk színpadra, afelé, hogy próbáljunk eggyel szerzőibben, személyesebben hozzáállni a színházcsináláshoz. Ehhez annyiban járult hozzá a COVID, hogy streamen nagyon sok nyugati előadást láttunk, ahol ez a fajta alkotói attitűd már ott van: személyes előadások készülnek, és a személyesség óhatatlanul magával hozza azt az érzetet, amit ön mond. Eszembe jut a Nagymamával álmodtam, amit szintén a Trafóban játszottak, és ami a szerző, Göndör Laci saját nagymamájával való kapcsolatát dolgozza fel performatívan. Másrészt az internet megnyitott egy olyan világot, ahol a személyesség, úgy értem, a személyes szerzői, előadói attitűd eddig nem látott teret kap (YouTube, TikTok, Instagram, Facebook stb.), és azt hiszem, ez szűrődik be a színházba is. Đ