A nagy rutinkör

Pat Metheny pontosan tudja, hogy mi kell a közönségnek, és a nagy életmű-keresztmetszet bő két órájába a különlegességek, pontosabban a különlegessé nemesített korabeli számok is befértek. A magam részéről elégedettebb lettem volna, ha a – nem csak a dzsessz szintjén – gigaslágereket nem kell sokadszor is meghallgatnom, hanem tényleg azt a kísérletező Methenyt láthattam volna végig, aki Ornette Colemannal megcsinálta a Song X című lemezt, és amelyről röviden egy hatalmasat oda is durrantott a Trigonometryvel. Vagy ha még inkább kibomlik a bődületes szerkezet, az Orchestrion, aminek 12 éve teljes albumot is szentelt, és ami leginkább egy 18. századi titkos alkimista társaság misztikus zenemasinájára emlékeztet: metallofonok, harangjátékok, önállóan izgő-mozgó, ám az improvizációra valahogy adaptív módon reagáló ütőhangszerek és komoly MIDI-programozás. A basszus nélküli triófelállásban kissé zavaró volt, hogy a basszust előre programozottan, illetve az Orchestrionra támaszkodva oldották meg, de végül is működött, a billentyűserdő közepére beültetett ifjú Chris Fishman ügyesen oldotta meg az összetett feladatot. Bár nem pótolta a Metheny-dalok legendás billentyűsét (és némelyiknek társszerzőjét), a Metheny-sound egyik alapkövét, a tavalyelőtt elhunyt Lyle Mayst: azt hiszem, a projekt akkor érné el igazán a célját, ha a fiatalok önálló hangjukon foglalhatnák el Metheny mellett a helyüket, nem helyettesítőként. Ugyanígy nem került előtérbe Joe Dyson dobos sem, pedig a budapesti közönség – például Nicholas Payton együttesében – már találkozhatott a kreatív oldalával. A koncert a Brad Mehldauval közösen készített duólemezről a Make Peace alaposan átdolgozott, szóló változatával kezdődött, amit a híres 42 húros gitárszörnyre ültetett át Metheny. Ámulatba ejtő ez a sziámiiker- torzóra emlékeztető egyedi instrumentum, a zengő üres húrok, a koppantva ritmizáló játék, a kicsit szitár-, kicsit citeraszerű karakter, Metheny pedig sokkal jobban, érdekesebben játszik rajta időről időre. Majd szinte a teljes életmű szelekciója következett 1976-tól a 2000-es évekig: az első hatalmas siker, a Bright Size Life, a brazilos hangütésű Better Days Ahead, egy Michael Brecker-lemezre írt dal, a Timeline, a legromantikusabb albumról, a Charlie Hadennel és Toots Thielemansszal közös Always and Forever és a Message to a Friend (talán éppen Hadenre emlékezve), a Phase Dance, a nagy gitárszintetizátor-himnusz 1983-ból és így tovább.

Az Over on 4th Street 45 év utáni inkarnációjában és a már említett Song X-es darabban bújt elő látványosan az Orchestrion, kellően megdolgozva az eredeti szerzeményeket. Számomra ez volt a koncert csúcspontja, de persze tudom, hogy a tomboló telt ház – többek között – a Last Train Home-ot és a This is not America-t magába foglaló szóló medley-nek és a ráadások ráadásának, az Are you Going with Me?-nek örült a legjobban. És hát persze idővel a hozzám hasonló fanyalgók is megkedvelik ezeket a dzsessznek korántsem nevezhető számokat, de mégis ott motoszkál a gondolat, hogy Metheny ugyanúgy megmaradna az egyik legnépszerűbb dzsesszzenésznek, ha nem futná le slágereivel a rutinokat. đĐ

(Pat Metheny: Side-Eye, Müpa, április 28.)