A lélek tükre a test

Adott három (pontosabban négy) Párizsban élő fiatal, akiknek a sorsa épp szabadosnak is mondható életvitelüknek köszönhetően fonódik össze. A lakásába albérlőtársat kereső Émilie (Lucie Zhang) hirdetésére nem hölgy, hanem egy férfi, Camille (Makita Samba) jelentkezik, s a fő- és az albérlő szemérmetlenül rövid idő alatt az ágyban köt ki. Nora (Noémie Merlant) egyetemre jár a francia fővárosban, ám amikor a parókája és a sminkje miatt összetévesztik az online szexmunkás Amberrel (Jehnny Beth), és hallgatótársai emiatt ellehetetlenítik, ez nemcsak az egyetem feladására készteti, hanem Amber világának megismerésére is csábítja. Az egyetemet otthagyva egy olyan ingatlanügynökséghez szegődik, ahol a doktori disszertációja írásába épp belefáradt Camille karjaiba fut bele.

Talán ebből a rövid ismertetőből is érzékelhető, hogy ezek a véletlenül összeakadó fiatalok az identitásukat, pontosabban az identitáskeresésüket a szextől teszik függővé. Mintha annak hiánya vagy megléte határozná meg, hogy épp hogyan érzik magukat a bőrükben. S mivel a film nemcsak fizikai kontaktusokat, hanem online (szexuális) érintkezéseket is jócskán bemutat, már ott is vagyunk a konzumerizmusnál: ahol az állandó fogyasztási vágy, illetve fogyasztásra késztetés az emberi testet is használati tárggyá degradálja.

Azonban mindenképp hangsúlyozni szeretném: ez a mozi korántsem csak erről szól, mert ha ennyi volna, sokkal inkább szoft pornóról, illetve kritikai hangvételű dokumentarista alkotásról beszélhetnénk. Audiard filmje a tőle megszokott színvonalú, finomságokkal teli művészfilm. Az egyik ilyen a fekete-fehér kópián is átütő sokszínűsége: a három fiatal ugyanis három különböző rasszhoz tartozik. Émilie tajvani gyökerekkel bír, Camille afroamerikai származású, Nora (és Amber) pedig született francia. S Audiard filmjében ezek a fiatalok olyan természetességgel fogadják el a másfajta, az övékétől eltérő bőrszínnel és kulturális háttérrel rendelkező társukat, amely mindenképp példaértékű. A szexen keresztüli identitáskeresés pedig az elidegenedett társadalom, benne e magányosan élő emberek szimptómája, ám ahogy ezek a fiatalok (a szex után is) kapcsolódni tudnak egymáshoz (lásd Émilie és Camille korántsem egysíkú kapcsolatát), abban felcsillan a remény. Az a remény, amelyet Párizs ezen szegletében, a 13. kerületben reggelente felbukkanó nap szimbolizál, és amely a testiségük mögött bevilágítja a fiatalok lelkét is. És összességében jó fényt vet rájuk. Mert amíg ki tudják mondani az egyik legfontosabb szót a másiknak – ebből a szempontból figyeljék a film végét, mert ott hangzik el –, addig semmi sincs veszve. A test, a testiség tehát itt nem öncélúan van jelen, hanem a lélek tükréül szolgál, amelynek csillogását a rávetülő napfény mellett a kiváló színészi játék, főleg a Norát alakító Noémie Merlant érzékeny jelenléte még tovább fokoz. Đ

(Ahol a nap felkel Párizsban, 105 perc, forgalmazó: Vertigo Média Kft.)