A kis nagyember
Mi más lehetne a jele annak, hogy Budapest a világ művészeti körforgásának részese, naprakész színhelye, mint hogy pályájuk emelkedő szakaszában lévő (majdani) sztárok jönnek el fellépni? A Müpa nagyon jó ebben, és Anthony Roth Costanzót minden arra predesztinálja, hogy ne csak az operaélet hatalmas kedvence legyen: több ő mint énekes, mint színész.
Itthon a karantén időszaka alatt a képernyők elé szoruló közönség a New York-i Metropolitan fantasztikus közvetítéseinek legcsodálatosabbikából ismerhette meg Costanzót. Philip Glass Ehnaton (angolul: Akhnaten) című operája túllép a szerző jól ismert világán, a minimalizmust ugyan megtartva, de egyfajta rétegelő technikával dúsítva hatalmas apparátust mozgat, nagyszerű alapanyagot biztosítva a kreatív rendezőknek, díszlettervezőknek és a döbbenetes karizmájú énekes-színészeknek. Costanzo mint címszereplő ebből a gárdából is kimagaslott, a háromórás színpadi jelenlét nem pusztán a jelmezek, de a nagy fegyelmet követelő stilizált mozgás miatt is komoly megterhelést jelenthetett, és akkor a kontratenor hangfaj érzékenységéről még nem is beszéltünk.
Costanzo kiadós programmal érkezett első magyarországi fellépésére, mindvégig megtartva hangjának varázsát. Immár nem él a Földön olyan ember, aki élőben hallhatott castratót, vagyis az éterien gyermeki hang megtartása céljából még a mutálás előtt kasztrációnak alávetett énekest. Csak a korabeli írásos beszámolókból sejthetjük, hogyan énekelt például Farinelli, és miben volt más az ő hangjuk, mint a falsettók, a tulajdonképpeni fejhangon éneklő mai kontratenorok énekhangja. Costanzo könnyed, lágy hangszínen énekli Händel ismertebb és kevésbé ismert operáiból, oratóriumaiból a koncert első felének áriáit. Bennem az a kép kezd kibontakozni, hogy ő közel kerülhetett a castratók legendás finomságához: szólamait mozgékonyan, mégis meglehetős erővel adja elő, nem fárad. Közben Vashegyi György – esetenként – a csembaló mellől, continuót játszva vezényel, láthatóan élvezi az előadást; az instrumentális számok is megkapók, a historikus hangszeren játszó oboista szólista pedig kifejezetten szépen formálja a dallamokat. Ugyanakkor az előadás csak részben historikus: az attitűd, maga a játékmód bizonyára összhangban van a korszakkal, a hangszerek azonban már vegyesek, a hangolás pedig, amennyire sikerült megállapítanom, a mai standard szerinti 440 Hz-re van belőve. De nem is lett volna jó ennél mélyebbre ereszkedni, mert Costanzónak a legmélyebb hangjai nincsenek meg, azt már nem falzettal énekli, és azok a hangok bizony kirívóan csúnyák.
A szünet után a zenekar névadó operája, Gluck Orfeusz és Euridikéjének második és harmadik felvonása hangzik el. Persze, suta, hogy nincs színházi körítés, nehéz Orfeusznak lenni szmokingban, de Costanzo ügyesen feledteti, hogy a mű születése után évszázadokkal hallgatjuk őt. Engem egyedül az zavar, hogy máshogy jön ki a szótagszám, ahogy Juridicsét énekel félig angolul, félig olaszul, de a „nem nézünk rá” játékot élvezetesen adták elő a méltó partnerré emelkedő Kristóf Rékával. Pintér Ágnes Ámor szerepében kevéssé tudott csatlakozni, és bár avatott éneklést mutatott be, valami mégis hiányzott ahhoz, hogy a kicsi, de dramaturgiailag annál fontosabb szerepben hiteles legyen. Costanzo ráadásként egy meglepetés szólószámot, Gershwintől a The Man I Love-ot adta elő, előrevetítve, hogy legközelebb talán a barokk-klasszikus körtől elszakadva látogat el hozzánk. đĐ
(Anthony Roth Costanzo és az Orfeo Zenekar a Purcell Kórussal a Bartók Tavaszon, Müpa, április 7.)
