A hercegnő és a többiek
Nubya Garciáról és legújabb lemezéről 2021/49. lapszámunkban írtunk, most pedig élőben is hallhattuk őt a Müpában, ahol nem volt DJ-s okoskodás, hagyományos hangszereken szólalt meg a kvartett.
A koncerten ugyanaz a kvartett lépett fel, mint amelyik a Universal/Concordnál megjelent, Source ⧺ We Move című albumon is játszik, és ez nagy szó akkor, amikor a sztárok mellé rendszerint külön turnézenekart szerződtetnek. Vagyis olyan pillanatban hallhattuk ezt a – nyugodtan mondhatjuk – csodazenekart, amikor a főszereplő melletti tagokat a nagy zenebiznisz gépszíja még nem kapta el, nincsenek csúcsra foglalkoztatva. Az emberléptékű zenélés nagyon is átütött a másfél órányi programon, könnyen lehet, hogy legközelebb már nem ilyen tiszta szívből, örömmel zenélő fiatalokkal látjuk viszont a gyönyörű nevű Nubyát.
A karibi származás hatással van a hangütésre: a lemezcímadó dal, a Source rögtön megadta a koncert reggae-s alaplüktetését, a kissé túlfeszített hangosítással olyan pontokat is meg-megnyomott a hallgatóságban, amik nem feltétlenül megszokottak egy dzsesszkoncerten, habár Sonny Rollins óta előfordul az ilyesmi. A zenészek élvezik a zenélést, azonban az elmélyültség magas fokán ez csak mellékkörülmény, még akkor is, ha Garcia a másodikként előadott Message után arra buzdít, hogy álljunk fel mozogni (ez ugye a Müpában nem egyszerű feladat), mert szerinte táncosak a szerzeményei. Ez tulajdonképpen nem igaz, inkább műélvezetre való zenét hallunk, rengeteg a felfedezni való apró részlet, a gazdagságával együtt is szikár darabok jól megkomponáltak, és nem fenyegeti azokat az elslágeresedés veszélye. A koncert a lemezen túlmutatva még inkább a flow-ról szól, arról a zsigeri tehetségről, ami a valaha komoly előadói nehézségeknek számító fordulatokat készségszinten adta ennek a fiatal generációnak a kezébe. A három kísérő fiú úgy zenéli körbe Garciát, mintha tényleg a núbiai hercegnőt emelnék pajzsra; a legnagyobbakat nem is Nubya, hanem a zongorista-billentyűs Joe Armon-Jones játssza, külön kiemelve az Inner Game-et. Hagyják magukat felpörögni, Garcia ekkor lép be elegánsan, de éreztetve, hogy bőséges tartalékok vannak még mögötte. A tenorszaxofonon érett, karakteres hangszínen, érzékien formálja meg a dallamokat, amelyek közül nekem az új, még cím nélküli szerzemény hangnemből bátran kilépő, mégis kerek témája tetszik a legjobban. Hogy hová nyúlnak át, azt a következő, saját családja által inspirált Stand with Each Other is mutatja; itt határozott allúziókat érezhettünk a Sons of Kemet különleges, sámáni, repetitív, félszakrális világával, főleg a dob-szaxofon duó varázslatos bevezetőjében.
A ráadás Pace-t Daniel Kazimir hosszú bőgőszólója nyitja, majd hozzá csatlakozik Sam Jones precízen sokrétű dobolásával. Ez a ritmusszekció ma mindenhol megállná a helyét, de ők ezt a modern utat választották, és jól tették! Nehéz megítélni, hogy ma már tényleg ott tart-e a dzsessz, hogy ilyen szuper képességű zenészek pottyannak ki a zeneiskolákból, vagy csupán egyedi eset és a csillagok szerencsés együttállása, hogy ők négyen egymásra találtak és képesek ezt a soha nem hallott zenét úgy interpretálni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Đ
(Nubya Garcia, Müpa, április 19.)