A harmadik Sándor

Bródy Sándor nevét vagy négy évtizeddel ezelőtt hallottam először, a hétfő délutáni kívánságműsorban, amikor a műsorvezető arra intette a kedvenc zeneszámukra áhítozó tisztelt hallgatókat, nehogy elrontsák a rádiónak címzett levelezőlapot, a székház nem a Bródy János, hanem a Bródy Sándor utcában van. Nem tudom, tréfa volt-e, vagy valóban megesett ilyen tévesztés, ám abban biztos vagyok, hogy ha hallotta volna, Alexander Brody jót nevet ezen. Az ő bölcsességgel és csipetnyi iróniával fűszerezett attitűdjébe nagyon is beleillett az efféle bonmot. Ami ráadásul találó, hiszen Bródy János is ugyanennek a családnak a sarja.

Persze az a Bródy Sándor, akiről szó volt, és akinek ama híres utca viseli a pesti Palotanegyedben a nevét, nem ő. Hanem a nagyapja, az előző századelő ködlovagokként is emlegetett íróinak egyike, aki ugyanazzal a könnyed eleganciával és szellemességgel írt, ahogyan a mindennapokat is élte – és akinek bizonyos, nem csupán a külsőben jelentkező vonásait az unokája is megörökölte. A harmadik Sándor kilencéves gyermekként ott volt 1942 őszén a nagybátyja, a család második ugyanezen névre keresztelt tagja, a szintúgy méltán híres író, Hunyady Sándor temetésén, amelyen megjelent a korabeli irodalmi és színházi világ, meg közélet színe-java. Az első és a második Sándor ugyanis legalább annyira kedvelt és népszerű író volt, mint amennyire szeretnivaló ember. (Azt pedig a teljesség kedvéért tegyük hozzá, hogy a negyedik Sándor Alexander Brody fia.)

A harmadik Sándor 1947-ben, gimnazistaként került külföldre, ahol szédületes pályát futott be. Nemzetközi hírű reklámszakember lett belőle, nem mellesleg személyesen ismerte például Neumann Jánost, Greta Garbót és Albert Einsteint. Amerikában azzal a Molnár Ferenccel is találkozhatott megint, akit az anekdota szerint annak idején a New York kávéházban az első Sándor igyekezett kioktatni az öngyilkosság módozataiból, mire az író azzal vágott vissza az idősebb kollégának, hogy „Sándor bácsi, öngyilkosság terén én csak attól fogadok el tanácsot, akinek sikerült!” Mert hát az első és a második Sándor is megpróbált önkezével véget vetni az életének, szerencsére sikertelenül.

Az alma nem esik messze a fájától, a név kötelez: Alexander Brodytól sem állt távol az irodalom. Ezen a néven jelentek meg könyvei – tárcák, vallomások, meg egy portrékötet Hunyady Sándorról –, és az általa alapított Alibi című folyóiratban is így szerepelt. Leginkább azért, hogy megkülönböztethessék a nagyapjától, természetesen csak a szerzőség terén, egyébként minden tekintetben vállalta a rokonságot. Azt szerette, ha Sándornak szólítják, így dedikálta a könyveit is. Párszor összefutottunk már – például könyvbemutatókon, vagy az ugyancsak általa alapított, az adott év legjobb első kötetéért járó Bródy-díj átadóján –, amikor tíz éve elhívott ebédelni. Annak apropóján, hogy egyik regényemben fölbukkant az első és a második Sándor alakja. Sofőr vezette limuzinnal jött értem, a luxusétteremben rajtunk kívül nem volt más, és a többfogásos, mégis könnyű ebéd után elszívtunk egy-egy szivart. Mindezzel együtt közvetlen volt és szerény, feszengés nélkül beszélgettünk, valamiben még tanácsot is kért tőlem. Az ilyen emberre mondják, hogy stílusa van – a régi ködlovagok elegáns intellektusával szerette és tisztelte az életet. Valamint annak hű tükörképét: az irodalmat. Đ