A gótika modern emlékezete

Szerencsére Marshall nem teljesítménysportként tekint az orgonálásra, hanem csodás muzsikusként a zeneiséget helyezi előtérbe. Hogy az irgalmatlan tudás, a döbbenetes precizitás indukálja-e művészetét, vagy éppen művészetének következménye gazdag produkciója, tulajdonképpen lényegtelen kérdés, ám valóban elképesztő játéka mögött folyamatosan érezni, hogy még mindig van benne tartalék. Marshall könnyedén, nagyvonalúan, kotta nélkül abszolválta az apja révén magyar származású Charles-Marie Widor kapitális nehézségű és az orgonajátékot a romantika korában megreformáló tíz orgonaszimfóniája közül a VI. g-mollt. Előtte azonban egy bevezető improvizációt hallgattunk meg, amely alapkaraktere szerint kintornára emlékeztetett. Már itt kirajzolódott, milyen jól bánik Marshall a színpadra felállított digitális kapcsolású, ötmanuálos játszóasztallal (a hagyományos, karzat fölé beépítettet ezúttal nem használta), és milyen színes hangszínrendszert tud felépíteni úgy, hogy mégis keretek között tartja előadását. Ha létezik gótikus zene, annak megteremtője Widor, és ennek megfelelően rögtön az orgonaszimfónia első tételében erős, a barokk forte regisztrálást, a komolyabb templomi hangszíneket is meghaladó hanggal kezdett. Persze, a francia romantikus orgonamuzsika sajátja az addig ismert határok feszegetése, de az elvárásainkkal együtt is nagy élmény volt megtapasztalni, amint Marshall hatalmas csúccsal az ég felé meredő zenetemplomot épít az orgonairodalom e remekművével. Az öt tétel is jelzi, hogy a szerző legalább egy lépéssel lép túl a konvenciókon, és már az első tétel olyan hatású volt, hogy a közönség a tételszünetben tapsolni kezdett. A puhán indított Adagio himnikus emelkedettségét a dúsuló hangzás szépen támasztotta alá, az Intermezzóban pedig az derült ki, hogy az igazán jó orgonista a dinamikát nem csupán a hangerő fokozásával képes kifejezni, hanem az egymásra nyíló regiszterek rétegzésével is. A Finale-t énekszerű dallamával vezette fel a Cantabile tétel, hogy aztán a nagy hang – az első tétellel párba állítva – keretbe foglalja a művet és a koncert első felét.

Andrew Ager és George C. Baker kortársai Marshallnak, orgonista szerzők, tőlük szépen megszólaló, látványos műveket hozott. Ager québeci származásával, Baker pedig Louis Vierne, a híres, majdnem vak csodaorgonista-komponista megidézésével kapcsolódott a látens frankofón tematikához. Marcel Dupré lényegében végigélte a nagy orgonaforradalmat, Widor tanítványa volt, és még a modern kornak is részese lehetett: Evokáció op.37 művéből a világtörténelem véres hangjait magában hordozó zárótétel hangzott el. Zárásképpen ismert Beethoven-művek témáira improvizált Marshall. Az V., a IX., később a VII. szimfónia híres témáit hallottam ki a különösen kicsorbított variációkból, de a Für Elise is vissza-visszatért a komplett kompozícióként ható jó húszperces rögtönzésében. „Az orgona nem pusztán olyasvalami, amit az ember vasárnaponként a templomban hallgat” – vallja Marshall. Magas fokú koncerttermi jelenléte mindenben igazolta ezt a gondolatot. Đ

(Wayne Marshall orgonaestje, Müpa,
február 8.)