A fehér az új szivárvány

Amália Rodrigues, a fado nagyasszonyának haláláig nyúlik vissza a műfaj hazai, hatalmas népszerűségének története.
A ’99-ben megtartott Magyarország–Portugália labdarúgó-mérkőzés előtt rövid szünettel emlékeztek meg a portugál nemzet egyik legnagyobb alakjáról, és akkor Knézy Jenő néhány szóban mesélt a fadóról. No, nem ezért szerettük meg e keserédes zenét, de sokan akkor hallottak róla először. Sok mindenben hasonlítunk Portugáliára: az ország mérete, a lakosság száma, a sírva vigadás; és sok mindenben nem. A fadóban a hasonlóságok és a különbözőségek is benne vannak, és egyszerűen megszólítja a magyar lelket. Ezzel valószínűleg Cristina Branco is tisztában van, és végig a viszontlátás nagy hatása alatt énekelt a koncertjén.

Branco valóban meghatódva mesélte, hogy a járvány előtti utolsó koncertjét éppen ezen a színpadon adta két éve, és túl sűrű volt az elmúlt időszak ahhoz, hogy ne toluljanak fel benne az eltelt időszak emlékei. Előző lemeze egyszerűen a nevét viseli, ami fehéret jelent, de azt a fehéret mutatja fel tükörként, amely magába foglalja a szivárvány minden árnyalatát, utalva arra, hogy mennyire sokszínűek vagyunk. Ő ezt úgy fordítja le zenei nyelvére, hogy érzelemgazdag előadása mindenkinek szól, ha nem értjük a portugál nyelvet, a dalokat akkor is megértjük. Branco most is hűséges zenésztársaival érkezett, akiket úgy jellemzett: „nélkülük nem az lennék, aki ma vagyok”. A két Bernardo (Moreira bőgőn és Couto a jellegzetes, körte alakú portugál gitáron) és Luis Figueiredo (zongorán) ritmushangszer nélkül is izgalmas ritmikai hátteret varázsoltak az énekesnő csodaszép hangja mögé. Figueiredo és Moreira dzsesszesebb karakterét Couto mélyen avatott játéka kalauzolja a fado világában, miközben Branco mégsem tekinthető klasszikus fadistának (így hívják a fado énekeseit), habár pályája elején, éppen Rodrigues halála idején, őt tekintve példaképének, még úgy tűnt, hogy kizárólag a műfajjal jegyzi el magát. Azonban mára bőven túllépett a kereteken, és megtartva a fado alapvető stílusjegyeit, a tangó, a slágeresebb dalok és a dzsessz is megjelent zenéjében. És valahol mégis ez a – lemezen is megénekelt – sokszínűség jellemzi igazán a mai fadót, ami tulajdonképpen csak éli az életét, a jövőbe tekint Brancóval az élen, és persze olyan világhíres és itthon is jól ismert előadókkal, mint a Madredeus vagy Mariza. Új lemezének címe Eva: Evával a saját alteregóját teremtette meg, a dalok intimek, önvizsgálattal és élettapasztalattal teltek. Branco hangja folyamatosan érik, és igazán gazdag hangszíne ma már nemcsak azért lép túl a hangfajok határain, mert több oktávot képes áténekelni koncerten is úgy, mintha egy többszörösen átfésült stúdiófelvételt hallanánk, hanem azért is, mert a pianótól a fortéig végig stabilan, felharmonikusokkal telten szólal meg.

Cristina Branco ma kétségkívül a világ egyik legjobb énekesnője, és most már az is világosan megjelenik művészetében, hogy a portugál nyelv, annak különféle speciális hangzói mennyire meghatározzák a zeneiségét. Az új lemez dalai mellett néhány klasszikus fadodarab is elhangzott (köztük a minden fado ős-
eredőjének tartott Fado menor), énekelt a tangós lemezéről, amelyben a körtegitár a zongorával összhangban hihetetlen módon a bandoneón hangját imitálta, és az elmaradhatatlan tik-takos dal, a slágerlisták vezető helyéig jutó Bomba Relogio sem maradt ki. Branco csodás zenésztársaival ismét a fado új arcát mutatta azzal a nyitottsággal és mély érzelemvilággal, amely meghatározza a művészetét. Đ

(Cristina Branco, MOMkult – Get Closer koncertsorozat, február 28.)