A bukott író nálunk és más nemzeteknél

Amerika a kilencvenes években és a jelen Magyarországa. A posztmodern nyugat és a kortárs kelet – ami mindkettőben közös, hogy bukott írók mindenütt vannak.

2022. április 16., 14:20

Szerző:

„Ha az ember a siker útjára lép, akkor vagy sikeres lesz, vagy sikertelen (…) és bizony, ha más módokon is, de mindkettő egyformán szégyenletes”, írja Kertész Imre a Kaddisban, és valóban: egy írónak gyakran még a sikert is nehéz feldolgoznia – nemhogy a kudarcot. „El nem tudom mondani, hogy szégyellem magam az egész költői tevékenységem miatt. Ez egy borzasztó szégyen”, mondta néhány évvel tragikus halála előtt Borbély Szilárd, aki Kertészhez hasonlóan próbált „minél kevesebb nyomot hagyva” átsuhanni az életen – sikerei miatt, ugyanakkor sikertelenül.

Az írók többsége azonban érthető okokból nagyon is a nyomhagyás igényével ír, és kevesen tűrik jól, ha ez csak a papír felületén sikerül. A kevesek legismertebbike alighanem Kurt Vonnegut alteregója, Kilgore Trout, aki kimeríthetetlen energiával ontja magából a jobbnál jobb sci-fiket, hogy aztán a legócskább pornómagazinoknak adja el azokat – hű tükréül teremtője visszautasító levelekkel szegélyezett pályakezdésének, amelyek ma az indianapolisi Vonnegut-múzeum ékei.

Azonban nem mindenki ilyen beletörődő. A legelkeseredettebb lépésre talán a katalán Jaume Cabré nagyregényének (Én vétkem) egyik szereplője, az íróként középszerű Bernat vetemedik, aki nemcsak képes ellopni és a saját neve alatt megjelentetni legjobb barátja, a főhős Adrià Ardèvol regényét, de fel is olvas belőle (!) a korai Alzheimerben szenvedő énelbeszélőnek.

Felmerülhet a kérdés: mi motiválhat egy efféle nehezen értelmezhető lépést? Erre viszont már Bartók Imre legfrissebb regénye adja meg a választ: „pályatársaimhoz hasonlóan én is csak azt akartam, mint a legalantasabb csúszómászótól a megfontolt elefántig minden élőlény a földön[:] hogy szeressenek”. A Lovak a folyóban és a magyarul vele csaknem egy időben megjelent 1995-ös Michael Chabon-regény, a Fenegyerekek főszereplői ugyanakkor nem az irodalom páriái – inkább olyan írók, akik bár tehetségükkel felkerültek a szakma térképére, valamiért mégsem jött be nekik a nagy dobás. De vajon mi következik ebből nálunk, és mi a kilencvenes évek Amerikájában? Mi vár a bukott íróra a kortárs Keleten, és mi a posztmodern Nyugaton?

Chabon és Bartók regénye számos ponton kapcsolódik egymáshoz, kiinduló helyzetük eltérései ugyanakkor segíthetnek szétszálazni a kudarc kontextusának különbségeit. Kimondva-kimondatlanul mindkettejük énelbeszélőjének célja a Nagy Mű megalkotása, csak míg Bartók alteregójának mindez sikerül, Chaboné 2611 végigírt oldal után se látja a regénybeli regény, az „előző elnöki adminisztráció korai szakaszában” megkezdett Fenegyerekek végét. Ne gondoljuk persze, hogy ettől Bartók főhőse lesz boldogabb – a mű kezdetén egy dohos svábhegyi szuterénben találjuk kiégve, céltalanul és családjától elhagyatva, a cselekmény során pedig nemigen folytat olyan párbeszédet, amiben ne provokálná ki beszélgetőpartneréből, hogy az nem olvasta a nagyregényét.
A hozzá hasonló korú, és hasonlóan a válás szélén táncoló Grady Tripp ugyanakkor nem bérel, hanem
kiad egy szuterént, és kifogyhatatlan lendülettel, alvás nélkül tépi, írja és furikázza végig a cselekmény egészét – hogy aztán sose legyen alkalma befejezni a regényt.

Mindez már ilyen vázlatosan is igen éles különbségeket mutat a bukás komfortfokozatai között, amelyek mélyén ugyanakkor a két ország könyvtermelésének eltérő struktúrái állnak. Trippet alapvetően két olyan dolog segíti ahhoz, hogy három válás után is viszonylagos kényelemben szürküljön bele az amerikai irodalomba, amiről Bartók énelbeszélője nem is álmodhat. Az egyik a „röhejesen nagy előleg”, amit kiadója „egy megdöbbent szerző buta mosolyáért” meg a leendő mestermű címéért fizet, a másik pedig az az intézményes háttér, amit a Tripp-kaliberű (vagyis egy irodalmi középdíjat már leakasztó) írók élvezhetnek egy olyan országban, ahol évente háromszázezer könyv jelenik meg – no meg ahol a protestáns etika azt diktálja, megfelelő mennyiségű munkával minden, így az Európában misztikus ködbe vont művészetek is megtanulhatók.

A magyar könyvkiadásban (főleg a szépirodalmi könyvek esetében) a busás előleg fehér holló, a piac kis mérete miatt pedig a honorárium és a fogyás után járó úgynevezett royalty összege is csak a minimálbér környékén van. Egy könyv megírásának költségeit ezért leginkább különböző pályázatokból és ösztöndíjakból, folyóirat-megjelenésekből és irodalmi díjakból lehet kiizzadni. E díjak és ösztöndíjak jelentős része (például a Margó-díj, a Móricz- és a Horváth Péter-ösztöndíj) ugyanakkor a tehetséges pályakezdőkre van kalibrálva, így a negyvenet átlépve jelentősen csökkennek az írók lehetőségei – nem véletlen, hogy a Lovak a folyóban narrátora sem elsősorban a kiadójára vagy az olvasókra, hanem kevés megélhetési lehetőségének egyikére, a (természetesen fiktív) Gozsdu Elek-díj zsűrijére haragszik. Az amerikai piac nagysága és kiadói szemlélete ugyanakkor nem életkor szerint differenciál: egy Bartókhoz hasonló tehetségű, már bizonyított kora középgenerációs író joggal reménykedhet egy zsíros csekkben, ha középtávon látják benne a példányszám-potenciált.

Mindennek persze ára van: a busás előleg nyomasztó hatására épp Chabon a példa, aki öt évig írta Fountain City című, soha el nem készült regényét, és sokáig csak azért nem dobta ki, mert rettegett tőle, hogy vissza kell fizetnie az előlegét, amelynek felét addigra már elvitte egy válás. Mindezt a Fenegyerekekben John Jose Fahey alakjában karikírozza ki, aki decens, fegyelmezett és szorgalmas íróból egy százhuszonötezer dolláros csekk hatására lesz állástalan, elvált, félsüket, hőbörgő alkoholista, míg le nem adja szövege hetedik változatát, mely végül – szerzője váratlan és abszurd halálhírével megsegítve – visszahozza a gigászi előleget a kiadónak. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy Fahey iszonyú erőfeszítéseket tesz az összeomlásáért: amellett, hogy elidegeníti magától a feleségét (a válással pedig – ismerős történet – az előleg felét is elveszti), a tennesseei főiskola íróprogramjából is kirúgatja magát, amikor töltött pisztolyt lenget a katedrán, hogy írótanoncait a Félelem megírására motiválja.

Mindez jól mutatja, hogy Amerikában egy bizonyos szint fölött kétszeresen is lábon kell lőnie magát az embernek az egzisztenciális bukáshoz: a kreatív írás sok olyan írót is tartósan felszínen tart, akiről az Egyesült Államokon túl kevesen hallottak, miközben Magyarországon az íróműhelyek (például a Fiatal Írók Szövetségéé) javarészt ingyenesek, még mindig nem igazán integrálódtak a felsőoktatásba (pedig volt rá kísérlet, pl. Vörös Istváné és Lackfi Jánosé a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen), és még azok sem igazán tudják fenntartani belőle magukat, akik díjnyertes szerzőket nevelgetnek óráikon (például a két Margó-díjast, Harag Anitát és Halász Ritát mentoráló Kukorelly Endre). Ennek megfelelően egészen más a közegben élők irodalmi szocializációja, és a professzionális irodalomcsináláshoz való viszonya: Bartók elbeszélője például két alternatívát ajánl kissé becsavarodott, irodalmi karriert fontolgató rendőr ismerősének – a kreatívírás-tanfolyamot és az elmeorvost.

Tehát míg Amerikában az ember tartalékok és előrelátó öngondoskodás híján vészesen hamar kicsúszik a társadalmi védőhálón, ha elveszti az állását, tartósan megbetegszik vagy kismamaként nem akarja másra hagyni három hónapos gyerekét, addig a linkséggel és devianciával gyakran, protestáns munkaetikával ellenben igen ritkán megvádolt írók egy nem is oly szűk rétege alá puha párnát tart a kapitalizmus – és a hiúság. Ahogy arra Sári B. László rámutat, az egyre növekvő számú címet egyre kevesebben fogyasztják, így „egy adott kiadványnak nagyjából 1 százalék esélye van arra, hogy a könyvesboltok polcaira kerül, s ez egyben azt is jelenti, hogy a művek alig képesek a szerző saját közösségén túl is megszólítani olvasókat” (A kreatív írás-oktatás és a kortárs amerikai próza, in. Helikon 2015/1.). A folyamatosan csökkenő közönség és a növekvő túltermelés okozta egyre élesebb és reménytelenebb verseny ugyanakkor nem riasztja el az egyetemisták tízezreit attól, hogy jelentős összeget fizessenek azért, hogy kreatív írást tanuljanak – ehhez pedig a statisztikák szerint az olyan, javarészt fehér, kora negyvenes férfi írók segítik hozzá őket, mint a regénybeli Grady Tripp. Magyarországon ilyen védőháló nem létezik, ami egyrészt a kicsiny piacból, másrészt abból fakad, hogy hiányzik az írásnak mint komolyan vehető, professzionális tevékenységnek a státusza – ezzel együtt pedig az intézményesítettsége és a finanszírozása is.

De vajon ugyanúgy vallana-e kudarcot Tripp ma, mint tette azt a kilencvenes évek derekán? Nos, talán nem egészen, a Fenegyerekek ugyanis mélyen posztmodern regény, és erre rá is játszik. Tripp nemhogy több ezer oldalas regényét nem tudja befejezni, de egy gödröt sem tud megásni egy döglött kutyának; a regényben minden félbemarad, szétfolyik (leginkább maga a Tripp-regény) vagy a bizonytalanságban lebeg – nem utolsósorban a narrátor könnyű drogok iránti vonzalma miatt. A kövér spanglik által kiváltott hatások ugyanakkor meglepően jól illeszkednek a posztmodern nagy történetekkel szembeni bizalmatlanságához: ha a világot úgysem lehet elbeszélni, mert minden történet csak szubjektív, töredékes igazságokat hordozhat, csoda-e, ha nem lehet őket befejezni, mert minduntalan kicsúsznak az ember kezei közül?

Marad helyette a jóleső metairodalmi hülyéskedés (a Fenegyerekeket olvasni iszonyú szórakoztató), amely azonban mintha az utóbbi évtizedekben kiveszőben lenne. A New York-i terrortámadás óta az irodalom szétironizálása és játékként való felfogása tovatűnőben van, ezzel egyidőben pedig visszatérőben az író társadalmi felelősségvállalása és realizmushoz való visszakanyarodása. Ennek megfelelően az írókról szóló irodalomba is sok helyütt visszatért a komolyság: a Knausgård-saga ötödik részében (Álmok) például már nyilvánvalóan a szorongató frusztráció efféle mondatait olvashatjuk: „Nem az a fajta vagyok, aki maga is teremt valamit, aki ír, és akinek az írásait megjelentetik, hanem élősködő, aki arról ír, amit mások írnak, egy másodrangú figura”. Mintha visszatérnénk Kertész és a Gályanapló tónusához: „A kudarc ma az egyetlen beteljesíthető élmény”. De kudarc-e ez vajon?đĐ

Mások mellett az Altin Gün, a Mdou Moctar, Phum Viphurit, a Balming Tiger és Beton.Hofi is koncertet ad a Bánkitó Fesztiválon. A kulturális és szabadidős kavalkádot július 13-tól 16-ig rendezik a Nógrád megyei Bánkon, a fővárostól 60 kilométerre.