1001 mese békéről és háborúról
Nincs könnyű dolga ennek a könyvnek. A cím nem túl vonzó, idegen és érthetetlen, ráadásul matematikai kifejezés (egy speciális síkidom neve). Ha valaki belelapoz, a számozás csak tovább növeli a balsejtelmet, hogy itt valami matekos valamiről van szó. Mégsem lehet regény az, ami ennyire töredékes, ráadásul fekete-fehér, bélyeg méretű képek is vannak benne. Pedig az. De még mennyire, hogy az!
1001 töredék található Colum McCann nagyszabású regényében, az Apeirogonban, amellyel Az Ezeregyéjszaka meséi előtt tiszteleg. A számozás is sokatmondó: előbb az 1 felől haladunk az 500 felé, majd jön az 1001., és csökkenni kezd a számsor 500-tól 1-ig. Egymás tükörképe a regény két fele, mert két nagyszerű emberről szól. A palesztin Basszám Araminról, akit tizenhét évesen terroristaként ítéltek el és zártak zsidó börtönbe (régi, fel sem robbanó gránátokat dobott a katonák elé), majd a holokausztot kezdte tanulmányozni.
A zsidó Rámí Elhánán, aki bár részt vett a zsidó állam háborúiban, később a megszállás elszánt ellenfele lett. Mindketten békét akarnak, és a saját példájukon bemutatni, amit Rámí a motorjára is felragasztott matricaként: „Nem lesz vége, amíg nem beszélünk egymással”.
De nemcsak az a vágy köti őket össze, hogy megértsék egymást, hanem a gyász, a fájdalom és a veszteség is. Rámí tizennégy éves lányának életét egy öngyilkos merénylő oltotta ki egy zsúfolt kávéház előtt. Basszám tízéves lányát az iskola előtt egy gumilövedék találja el, amit elvileg nem gyilkos szándékkal használnak, ám ez a golyó a tarkóján éri, és összezúzza a koponyáját. Ábír még két és fél napig haldoklik a kórházban. Az Apeirogon a két család, a két szörnyű esemény, a feldolgozás és a túlélés története. De ugyanúgy Izrael és Palesztina története, a mi szilánkos történetünk. Nem lehet róla nagy ívű, zavartalanul hömpölygő sztoriként írni, mert minden ellenáll ennek. Csak a töredékek, a fikció és a tények kavalkádja, a külön mozgó Részek adhatják meg az Egész illúzióját.
Amelyek épp úgy szólnak Picasso galambjairól, mint a román szobrász, Constantin Brâncuși fájdalmasan szép madárszobrairól, vagy Szaladin felgyújtott minbárjáról (szószékéről), Borges jeruzsálemi látogatásáról vagy Philippe Petit lélegzetelállító mutatványáról. (A szörnyű magasságokat legyőző kötéltáncos fontos része a McCann-univerzumnak, hiszen a Hadd forogjon a nagyvilág a francia mutatványos New York-i kalandjával indul.) Kimondottan érdekes nyomon követni egy-egy fontosabb motívum (galamb, kő, gumilövedék) útját korokon és kultúrákon keresztül, ahogyan az ír szerző századokon és kontinenseken át indáztatja a szálakat. Leginkább úgy lehet elképzelni ezt a rendhagyó regényt, mint pontok halmazát, amelyeket az olvasó köt össze a maga képzelete szerint, hogy tetszőleges ábrákat nyerjen ki belőle. Valamit, ami közelebb viszi az igazsághoz.
Nem csoda, hogy a The New York Times a 2020-as év legjobban várt könyvének nevezte a regényt: egy pillanatig sem kelt csalódást. És azt is megértjük, hogy Spielberg még a megjelenés előtt lecsapott a megfilmesítés jogaira. Akkor talán még nem is tudhatta, hogy ő maga is szerepel a könyvben, a Schindler listája és a München révén. Meg keserű töprengésként is: „Vajon Spielberg, gondolkodott el később Basszám, hogyan filmezte volna le a levegőben szálló gumilövedéket? Hová tette volna a kamerát?”
Fontos könyv az Apeirogon (Sepsi László remek fordítása), még akkor is, ha egész olvasót kíván. Olyat, aki nem éri be a propagandaízű és egyszerűsítő válaszokkal, aki tényleg szeretne bepillantani a függöny mögé. Aki képes kitölteni a töredékek közti réseket, összekötni a pontokat, és elvégezni azt a munkát, amely minden béke előfeltétele: a megértést. Đ
(Colum McCann: Apeirogon, 523 oldal, Jelenkor Kiadó)
