Voltak szovjetek, lettek pravoszlávok

A fentieket a Levada közvéleménykutató központ

októberi vizsgálatánakadatai tárják fel. Büszkeséget vált ki a történelmi múlt (80%), a sportsikerek (74%), az orosz irodalom (73%), a tudományos és a technikai eredmények (66%), az ország hadereje (59%) és Oroszország nemzetközi befolyására (48%). Tíz év óta megduplázódott a gazdasági helyzetre (33%) és a szociális igazságosságra (24%) büszkék aránya. A demokrácia helyzetére a megkérdezetteknek mindösszesen egyharmada volt büszke, ami mégis több mint a kétszerese a 2003-ban mért aránynak. Több mint a fele igennel válaszolt arra, hogy szégyenkezik-e amiatt, ahogyan bizonyos dolgok az országban mennek.

Az erősödő büszkeség okait elemző szociológusok szerint az emberek jó része a jelen által megszépített múltban keres kapaszkodót. Másrészt az ilyen típusú felméréseknél a megkérdezettek nem gondolják át a válaszaikat, inkább egy általános érzést közvetítenek, amelyet több tényező is befolyásol. Ilyen az általános életszínvonal bizonyos javulása, hiszen valóban sikerült kikecmeregni a tömeges nyomorból, valamint az erőteljes propaganda, amely azt sulykolja, hogy „térden állásból felegyenesedünk” és „visszavágunk a Nyugatnak”. – Megvették a színes tévét és most jobban élnek? Nem, csak jobban látják a képernyőt –

fogalmaztaa Levada elemzője.

Ugyancsak az állami propaganda hatékonyságáról tanúskodik, hogy a többség szerint az számít igazi oroszországinak, aki Oroszországban született és mindig is itt élt (85%), az állami nyelvet – az oroszt – használja (87%), ortodox vallású (69%) és tiszteletben tartja a fennálló politikai berendezkedést (81%). A Levada Központ igazgatójának értelmezésében ez azt jelzi, hogy az emberek elfogadják az államilag felkínált struktúrát, amely azt sugallja, hogy csak az válhat oroszországivá, aki a pravoszláv hitet vallja. Oroszországban az elmúlt huszonöt évben tizenhatról nyolcvanhét százalékra nőtt a magukat pravoszlávnak vallók száma, miközben legfeljebb a felük mondja magát istenhívőnek, és elenyésző kisebbség vesz részt a templomi életben. A „pravoszláv” az „oroszországiság” valamiféle etnofelekezeti szinonimájává vált, csupán egy önmeghatározás, amely a „szovjet” helyébe lépett – állapítja meg a szociológus.

A felmérés szerint továbbra is erőteljesen hazafias hangulatban van az oroszországi lakosság: a megkérdezettek hetven százaléka tíz év óta rendületlenül hiszi, hogy sokkal jobb Oroszország állampolgárának lenni, mint bármelyik más országénak. Jóval kevesebben (48%) gondolják azt, hogy Oroszország a világ legjobb országa, és 62 százalék ismerte be, hogy szívesen lenne gyakrabban is büszke hazájára. Ennél valamennyivel többen hiszik, hogy az ország nemzetközi helyzetének jót tesz a hazafias érzelmek további erősödése. Arra a kérdésre, jobb lenne-e a világ, ha a külföldiek hasonlítanának az oroszokra, csak harmincnégy százalék válaszolt határozott igennel.

A hazafias érzelmek erőssége, az államot és a törvényeket tisztelő pravoszláv ember képének általános népszerűsége, aki ráadásul nagyon nem akarja, hogy a külföldiek hasonlítsanak az oroszokra, arra vall, hogy a társadalom kisebbrendűségi komplexussal küzd – véli

Lev Gudkov szociológus, a Levada igazgatója. A Nyugathoz való viszony mérőszámai is ezt támasztják alá: a megkérdezettek csupán tizenegy százaléka érez nagyon erős vagy elég erős kötődést Európához, és semmit sem érez a megkérdezetteknek több mint a fele. – Az orosz identitás számára nagyon fontos az Európához vagy a Nyugathoz való viszony. A Nyugat afféle utópiaként megjeleníti mindazt, amit az oroszok is a magukénak szeretnének tudni. Ettől van ez a felettébb fájdalmas, mindent átjáró, leküzdhetetlennek tűnő kisebbrendűségi komplexus – fejtette kiGudkov.

Hiába erősödik a haza iránt érzett büszkeség, a tudat, hogy nem vagyunk teljes értékűek marad, ezért gondolják sokan azt, hogy a világ nem lenne jobb attól, ha a más országokban élők hasonlítanának az oroszokra. Az elmúlt húsz év felmérései azt mutatják, hogy egyre nő a távolodás Európától. A kilencvenes évek elején az emberek harminc százaléka mondta magát európainak, most legfeljebb tizenöt százalék tartja magát egyszerre európainak és orosznak, s arányuk érezhetően zsugorodik – mutat rá Gudkov.

A nemzeti kisebbrendűség érzése ellen lehet küzdeni azzal, hogy megpróbáljuk az ideált megközelíteni, és lehet úgy is, hogy magát az ideált tagadjuk, hátrányainkat érdemként és erényként állítjuk be. Oroszország a második utat választotta – mondja a neves szociológus. Éppen ezért annyira népszerűek a „különlegesek vagyunk, saját úton járunk, nem hasonlítunk másokra, nem vagyunk sem Nyugat, sem Ázsia, pravoszlávok vagyunk, nem vagyunk olyanok, mint a nyugati emberek a hideg számításaikkal, a formalizmusukkal, mi melegszívűek és nyitott lelkűek vagyunk” típusú gondolatmenetek – rajzolta meg a tömeggondolkodás modelljét Gudkov.

– Bizonyos értelemben ez is az elszigetelődési politika mechanizmusa, amikor a külvilágtól, és főképp a fejlett országoktól való különbözőségünket hangsúlyozzuk – véli a Levada közvéleménykutató központ igazgatója. – Megváltoztatjuk az előjelet, fogyatékosságainkat érdemnek, erénynek állítjuk be. Nem élhetünk úgy, mint Nyugat, ami erős szégyenérzéssel tölt el, de ebből akár erényt is csinálhatunk mondván, hogy bezzeg nekünk nagy lelkünk van.

A fotókat idén áprilisában a moszkvai Megváltó Krisztus Székesegyháznál készítette Vaszilij Makszimov, a Ridus.ru munkatársa. A mintegy hatvanezres tömeg a hit, a meggyalázott szentségek, az egyház és jó hírnevének védelméért imádkozott. A teljes riportot

ittnézheti meg.