Kontrollkényszer, dezinformáció és újragondolt wellness

„Ez éppen úgy néz ki, mint egy börtön”, mondta Evelina, amint bekanyarodtunk a transzferbusszal a BOK Sportcsarnokhoz. A kerítéseken fehér fólia, mögötte sorakozó rendőrök várták a buszokat, aznap már a sokadik kört. Amikor leszálltunk, felajánlottam, hogy segítek hozni a csomagokat, de azt válaszolta, az ő „csomagjai” az édesanyja és a két kisgyereke. A kisebbik a karjáról figyelte az utat.

Evelinának a mostani a második háborús élménye: Luhanszkból először Szumiba költözött, ezúttal pedig onnan kellett menekülnie. Négy- és egyéves gyereke most ismerkedik a helyzettel, és láthatóan nehezen viseli. Egy hete vannak úton, ezalatt több mint ezerhétszáz kilométert tettek meg. Négy nap volt az út Romániáig. Kolozsváron örülhettek, hogy tudtak venni a németországi Magdeburgig szóló vonatjegyet. Egy barátjának a rokonai ott várják a családot, legalábbis azokat, akik el tudtak jönni: Evelina férje Ukrajnában maradt.

A Németországba szóló jeggyel a zsebükben úgy érezhették, sínen vannak, és nemsokára megérkeznek. A magabiztosság pedig egészen Kőbánya felsőig tartott.

„Ez a rendszer borzalmasan működik”, mondta Evelina. „A Keleti pályaudvarra akartunk menni, de hiába volt érvényes jegyünk, a rendőrök leszállítottak minket. Egy felnőttnek, aki azt csinál, amit akar, azt eszik, amit akar, ez nem gond, de kisgyerekekkel nagyon nehezen viseljük. Útközben nem tudunk játszani, nem tudunk pihenni. A gyerekek nem fáradtak, inkább unatkoznak.” A háborús állapotból annyira elege lett, hogy nem is tervez visszamenni Ukrajnába, Németországban képzeli el az élete további részét.

Támadási felület

A gyereksarok ugyan elkészült délutánra a tranzitközpontban, de hrivnyát továbbra sem lehetett váltani. Hétfőtől a kormány kérésére a tranzitközpontot a BOK Sportcsarnokba költöztették át. Az ukrán és román határról érkező vonatokat Kőbánya felsőre irányítják, ott leszállítják a menekülteket, és busszal viszik tovább őket a több mint három kilométerre lévő csarnokba. A civileket kitiltották a pályaudvarokról, mindenkit a Dózsa György útra vezéreltek, és oda telepítették a bevándorlási hivatal kirendeltségét is. A MÁV nyitott egy nemzetközi jegypénztárat, az időseknek pedig százötven ágyat biztosítanak a pihenéshez. A hely valóban csak átmeneti célt szolgál, a menekülteket nem szállásolják el, buszokkal viszik tovább őket a repülőtérre, vagy a pályaudvarokra – ahova eddig is érkeztek.

Ugyan a rendőrség, a katasztrófavédelem és a kormányhivatal képviselői is átköltöztek a sportcsarnokba, az ügyeletes tolmács, Hava Nikita szerint szervezetlenül indult az első nap. Eleinte a tolmácsokat is alig akarták beengedni, aztán végül enyhült a szigor, késő délután még mi is bejutottunk, pedig az újságíróknak és a fotósoknak a kormánytól kellett engedélyt kérniük. Fotósunk kameráját látva azonban egy hivatalnoknak kinéző férfi szólt, hogy a sajtónak már nem kellene itt lennie. 13:18-kor küldtek egy körlevelet, hogy 14 és 15 óra között látogatható a csarnok, sajnálják, de már elkéstünk.

„Eddig jól működött a Keletiben a rendszer, most, hogy a kormány kitalálta, hogy a csarnokban legyünk, teljes a káosz. Az emberek nagy része továbbra is a Keletiből fog továbbmenni”, mondta Hava. Azt mondja, nem véletlenül nyúltak bele az önkéntesek által begyakorolt rendszerbe: jövő héten választásokat tartanak, nem lehet, hogy a menekültek a pályaudvarokon hömpölyögjenek. Így pedig a kormány úgy érezheti, a kezében tartja az irányítást, még ha egy kerülőre is kényszeríti ezzel az eleve akár több mint ezer kilométert utazó menekülteket. Egy kőbányai vas-utas helyeselt, ő is úgy látja, „így nincs támadási felület”.

A két, hétfő délutáni vonattal összesen kétszázötvenen jöttek, de az egész napi forgalom sem haladta meg az ezret. A tolmácsok csütörtöktől várják a következő hullámot, várhatóan Mariupol és Kijev környékéről akkor érkeznek meg azok, akik már nem bírták a nagyvárosokra nehezedő, egyre növekvő nyomást. Hava és a vasutas is arra számít, „most jön majd a feketeleves”. Az már most érződik, hogy minden társadalmi csoport útnak indult, a szegénytől a gazdagig, egyedülállótól a nagycsaládosig. Volt, aki egy nejlonszatyorban hozott el mindent, ami az életéből maradt, mások akkora bőröndökkel érkeztek, amelyeket a rendőrök is csak nehézkesen tudtak lecipelni a lépcsőn. Még férfiakkal is találkoztunk.

Három hete úton

Kirillel és barátnőjével még egy előző, kora délutáni transzferbuszon kezdtünk el beszélgetni. Ő is elkeseredett volt, amiért nem engedték közvetlenül a Keleti pályaudvarra, feleslegesnek tartotta a buszozást Kőbányáról a csarnokba, hiszen vonattal hat perc alatt beért volna oda, ahova eredetileg is indult. „Az itteni rendszer egy borzalom. Le kell szállnunk a vonatról, hogy odavezessenek minket, ahova a vonatunk is megy. Ennek semmi értelme”, mondta csalódottan.

Márpedig Kirillnek bőven van összehasonlítási alapja. Az orosz–görög származású fiú éppen a barátnőjét látogatta meg Kijevben, amikor kitört a háború. Akkor még gondolkodtak, hogy útnak induljanak-e, végül március 1-jén csomagoltak össze. Három hete vannak úton, először Szlovákiába léptek át, onnan jöttek Magyarországra, innen pedig Romániába, majd Bulgáriába. A bolgár–görög határról azonban visszafordították őket, mert nem volt vízumuk. Onnan jöttek vissza Budapestre, ahonnan másnap Szalonikibe indul a repülőjük.
A szerencsésebbek közé tartoznak, az éjszakát a belvárosban élő barátjuknál töltik. De az, hogy ebben a hónapban még nem hajtották álomra a fejüket olyan helyen, ahol utána be is tudtak volna rendezkedni, megviselte őket. „Úgy érezzük magunkat, mint egy kifacsart citrom”, mondta, amint megérkeztünk a csarnokhoz. A pár Görögországban, Kirill rokonainál vészeli át a háborús időszakot, utána pedig amint lehet, visszaköltöznek Kijevbe.

„Nem fontos, hogy orosz vagyok” 

A magyarországi állami szállásokat a katasztrófavédelem intézné a menekülteknek, de már mind beteltek. Például szombat éjjel egy kilencfős családot – három felnőttet és hat gyereket – elvittek Záhonyig, mert úgy tudták, ott még van hely, de kiderült, hogy nincs, ezért vissza kellett jönniük Pestre, és a pályaudvaron aludtak, mondta Hava. Aznap éjjel is ő tolmácsolt a Keletiben, egy ukrán párt orvoshoz is elkísért. Az egyik menekült férfi meghúzta a nyakát, ő pedig azonnal felajánlotta a kíséretet.

A Magyarországon élő orosz férfi a háború harmadik napja óta önkénteskedik, azóta mindennap több száz menekülttel beszélt. Útbaigazít, tolmácsol vagy szállást szervez, előfordult, hogy rajta múlt egy Ukrajnából érkező nagymama, a lánya, és másfél éves unokája sorsa. A csonka család öt napot utazott Magyarországig, egy hátizsákkal indultak útnak, ennivaló nélkül. Szerencsére hamar találtak nekik átmeneti szállást Budapesten, Hava babakocsit is szerzett (Ukrajnában az már nem fért fel a vonatra). Pécsen kötöttek ki: a város alpolgármestere gondoskodott a szállásukról, a nagymama pedig, aki szakácsként dolgozott Ukrajnában, azóta már a pécsi önkormányzat konyháján süt-főz.

Másoknak már otthon is a szerencsén múlott az életük. „Az egyik idős hölgy mesélte, hogy egy tízemeletes házban lakott, amit elkezdtek bombázni. Ő a nyolcadik emeleten élt, bebújt a fürdőszobába, és csak annyit érzett, hogy a ház megremeg. Miután kijött, akkor látta, hogy két lakással arrébb a házból kiáll egy repülő, akkor csapódott be a házba. Ő épen és sértetlenül eljutott Budapestig”, mondta Hava.

A menekültek túlnyomó többsége, Evelinához hasonlóan, Kelet-Ukrajnából érkezik, a származása fel sem tűnik beszélgetés közben. „Ha nem kérdezik, akkor nem mondom, hogy orosz vagyok. Szerintem ez nem fontos. Szinte mindenki Kelet-Ukrajnából jön, az érkezők kilencvenöt százaléka oroszul beszél”, magyarázta Hava, aki egy harmincötezer tagú Facebook-csoportnak is tagja, amelyben a környéken élő oroszok vannak. Ott is széles körű segítőkészséget tapasztalt. Van pár troll, aki az orosz álláspontot hiszi el, de a nagyvárosi, fiatal közösségimédia-fogyasztókra nem hat a Russia Today.

Ennek ellenére az orosz dezinformációs kampánygépezet hatását kár lenne alulbecsülni. Egy március közepén készült reprezentatív felmérés szerint az Oroszországban élők 86,6 százaléka támogatja, hogy megtámadják az EU-t, a legtöbben Lengyelországot vennék célba. „Az elmúlt két-három hétben nem nagyon néztem a Facebookot, csak az ukrán segítő csoportokat. Ha sokan jönnek egyszerre, nincs idő erre. De nem hiszem, hogy hat rájuk a propaganda, pedig nagyon durva agymosás zajlik. Például anyám utálja az ukránokat. Elhiszi, amit az orosz média mond, ezért próbálom vele hanyagolni a témát, különben összeveszünk”, mondta. Hava példája nem egyedi, sőt, rengeteg családot szét is szakított a dezinformációs kampány, az álhírek özöne. „Majdnem minden ukránnak él Oroszországban rokona. Nekem mesélték, hogy még a saját rokonaik sem hiszik el, hogy háború van, és nem értik, miért menekül Ukrajnából az egész család, hiába küldenek videókat. Ilyen szinten megy az agymosás, nagyon sokan elhiszik azt, hogy az ukránok nacionalisták, és ők támadtak az oroszokra.”

Úgy látja, a fiatalabbakat a szankciók sem hatják meg. A Facebook, az Instagram és a YouTube oroszországi betiltása után az egyik szolgáltatónál háromezerszeresére nőtt a VPN-használók száma: azzal továbbra is használhatók az oldalak.
A Burger King nem hajlandó bezárni oroszországi éttermeit, ezért Hava szerint a McDonald’s is meggondolja magát, de szerinte ennek sincs nagy jelentősége. „Oroszországban, ahogy Budapesten is, az elmúlt pár évben felfutott a street food, szerintem fognak találni alternatívát.” 

Újragondolt wellness

Nem Hava az egyetlen orosz, aki a kezébe vette a menekültek segítését. Gulnara Szizova egy faházakból álló szálláshelyet üzemeltet Cegléden – éppen a Záhony–Budapest vonal egyik megállóhelyén. Bár a házak hat-hét kilométerre vannak az állomástól, az elmúlt hetekben százötven-kétszáz menekültnek adtak helyet legalább egy éjszakára. Sokan érkeztek hozzájuk ezerhatszáz kilométerről, Harkivból is.

„Ukrajna különböző részeiről érkeztek hozzánk csonka családok. Egyik napról a másikra úgy ébredtek fel, hogy menni kell, de nem tudják, hova mennek: amikor hallották és érezték a bombákat, ahogy becsapódnak, akkor összecsomagoltak, és elindultak”, mondta Bárány Dávid, a vendégházak koordinátora a 168 Órának. Eleinte csak azokra a napokra fogadták a menekülteket, amikor nem volt más vendég, de ahogy látták az igények növekedését, megnyitottak nekik egy másik helyet is a városban.

„Van, aki pár hónapos gyerekkel jön, vannak, akik tinédzserekkel. Egy kislány úgy érkezett hozzánk, hogy a határnál elveszítette a szürkepatkányát, Bonnie-t. Amikor átjöttek, az anyukája azt mondta neki, hogy leadták az állatorvoshoz, és amikor Magyarországra érnek, visszakaphatja. Egy négy-ötfős önkéntes lánytársaság ezért vett egy élő patkányt a kislánynak, aki azt hitte, ők az állatorvosok, és visszahozták neki a meggyógyult Bonnie-t. Végül sikerült megnyugtatni, és tovább is vitték az állatot.”

A szálláshelyen mindenkitől megkérdezték, hova mennek tovább, a legtöbben Lengyelországba, Németországba, vagy Olaszországba tartanak. Szombaton több menekültet is a Milánóba tartó repülőgépre tettek fel. Azok közül, akik náluk megfordultak, mindenkinek az a terve, hogy egyszer hazatér Ukrajnába, de nemcsak abban bizonytalanok, hogy mikor, hanem abban is, hogy vajon megtalálják-e még az otthonukat. 

Hasonló tartalmú cikkekért keresse a 168 Óra hetilap legfrissebb számát.