Az atomalku

Nehéz felidézni az emlékezetben olyan időt, amikor rosszabb lett volna a személyes viszony egy amerikai elnök és egy izraeli miniszterelnök között. Ennek oka azonban mélyebben keresendő, mint a feltételezett iráni atomfegyverkezés, amely körül valódi ellentét soha nem volt közöttük. Abban az időben, amikor Obama első elnökségéért kampányolt (2008), Netanjáhú nem csinált titkot abból, hogy szívesebben látná a Fehér Házban a demokrata elnökjelölt republikánus kihívóját, John McCaint. Cserébe viszont elvárta volna, hogy őt, aki ugyanabban az időben egy szinte biztosra vehető választási győzelem előtt állt, Obama pártfogolja.

Csakhogy egy erőteljesen radikális, jobboldali párt, a Likud vezére nem volt a liberális amerikai elnökjelölt szíve csücske. Olyannyira nem, hogy szükségét látta kardot rántani azokkal az Izrael-barát amerikaiakkal szemben, akik megpróbálták a Likudhoz való viszonyt az izraeli–amerikai barátság zsinórmértékévé tenni, mondván, aki nem szereti a Likudot, az eleve Izrael ellensége. Hát nem – ez volt Obama válasza. El is könyvelték őt mint palesztinbarátot, és ez a bélyeg máig nem szakadt le róla. Holott keveset tett az izraeli–palesztin megbékélésért, ha egyáltalán valamit. Igaz, ez partner (Netanjáhú) nélkül amúgy se ment volna.

Úgy gondolom, hogy a viszály, amelyet a választások előtt álló Netanjáhú tudatosan szít önmaga és az amerikai elnök között, voltaképp spanyolfal. Az Irántól való izraeli félelem jóval kisebb, mint az az aggály, hogy az Egyesült Államok beáll jelentős palesztin igények mögé. Erről természetesen Netanjáhú Washingtonban egy szót sem ejtett, az egész palesztin kérdést „hanyagolta”, csak arról szónokolt, hogy milyen rossz az alku, amelyik készülőben van a P5+1-nek elkeresztelt „hatok” és Irán között.

Tudván, hogy a jelek szerint az alku megkötéséhez a pillanatnyilag republikánus többségű Kongresszus jóváhagyására lesz szükség, szinte egy jottányival se mérsékeltebben diabolizálta a jelenlegi, mérsékelt hírében álló iráni vezetést, mint az elmúlt években tette. Őszerinte az Iránt sújtó szankciók feloldása nem pusztán egy technikai jellegű atomalkut követelne meg, hanem az agresszív, a terroristák támogatására berendezkedett, szent háborúra készülő, kalifátusról álmodozó Irán egész politikai magatartásának az alapvető reformját, illetve ennek kikényszerítését.

Lássuk először az alku részleteit – legalábbis, amiről az elemzők tudni vélnek. Iránban ma 9500 urándúsító centrifuga működik, ezekből 2500-at lekapcsolnak. Csak néhány száz maradhat a föld alatt, bombázásoktól védetten. További 9000 nem lép működésbe, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség lepecsételi valamennyit. Ami uránt eddig dúsítottak (8000 kg, nem fegyverfokozatú), azt elszállítják Oroszországba vagy urán-oxiddá konvertálják, amely aztán nem dúsítható tovább. Mivel bombát plutóniumból is lehet készíteni, az Arak városában levő reaktort úgy alakítják át, hogy csak havi egy kg plutónium előállítására legyen képes.

Ezek az intézkedések tíz évig maradnak érvényben, utána jöhet egy enyhítés. Irán cserébe az összes ellene életbe léptetett kereskedelmi és pénzügyi szankció azonnali megszüntetését követeli. Obama „nagyrészt” készen áll erre, de van egy komoly szőr a levesben. Tudniillik mindennek a hatékony ellenőrzését csak akkor lehet végrehajtani, ha Irán feltárja teljes fegyverkezési programját – amire egyébként nem hajlandó, mondván, ilyen programja soha nem is volt. Csak békés célú (atomerőművi) urándúsításban gondolkodott. Ez az, amit nem hittek és nem hisznek el neki.

De Netanjáhú ezzel sokat nem foglalkozott, mint Obama utóbb savanyúan megjegyezte, egy ötlete sem volt arról, hogy ha ez az alku nem jó, akkor mi a jó. Mit akar ő? Nos ezt: Irán szüntesse meg a szomszédaival szembeni agresszív magatartását, hagyjon fel a világméretű terrorizmus támogatásával, valamint azzal, hogy „megsemmisítésével fenyegeti országomat, Izraelt – az egyetlen zsidó államot”. Az izraeli miniszterelnök mindemellett szinte megvetően nyilatkozott arról, hogy Irán harcban áll a Közel-Kelet ez idő szerinti legfenyegetőbb terrorszervezetével, az Iszlám Állammal (IS). Úgy fogalmazott, hogy az legfeljebb csatanyerés, miközben az alku miatt „elvesztjük a háborút”.

Netanjáhú kicsit túl nagyra kalibrálta a térségre nehezedő állítólagos iráni fenyegetést. Pro primo, Irán mint a síitizmus fellegvára, centruma, legfeljebb a libanoni Hezbollahot támogatja, egyébiránt a megrögzötten szunnita terrorcsoportokat (Al-Káida, IS) ellenségnek tekinti. Pro secundo: nem tudok arról, hogy bármely, más kontinensen elkövetett terrormerénylet mögött irániak lettek volna. Zsidók, izraeli turisták etc. soha nem kerültek az iráni „szolgálatok” célkeresztjébe. Irán támogatja a szíriai Aszad-rezsimet és az iraki kormányt, mert mindkettő az iszlám síita ágát képviseli, de a katonái sehol nem jelentek meg az országhatárokon túl.

A legtöbb, ami rosszat el lehet mondani róla, hogy diktátorokat és milíciákat (Irakban, Szíriában) „táplál”, de én azért óvatosabban bánnék ezzel a váddal, mert mit mondjon az ember akkor az Egyesült Államok és jó néhány öbölbeli autokrata rezsim viszonyáról? A síiták egyébként az egész iszlám világban törpe kisebbségben vannak a szunnitákkal szemben, ráadásul a perzsák nem arabok. Mindennek tetejébe tessék nem elfeledkezni arról, hogy az iráni iszlám köztársaság a maga torz módján mégis egyfajta demokrácia, ellentétben azokkal az országokkal, ahol az uralkodó vagy a tábornok-diktátor szava szent.

Rohani, a mérsékelt iráni elnök roppantul vágyik arra, hogy a szankciók megszűnjenek, és ennek a nyolcvanmilliós országnak a piacára ömölni kezdjen a külföldi működő tőke. Ráférne. A szankciók, az olajár zuhanása és sokévnyi gazdasági tévelygés folytán Irán gazdasága roppant nyomorúságos állapotban van. Noha 2013 vége óta franciák, németek és mások elkezdték kutatni (az USA rosszallása mellett) a kereskedelmi lehetőségeket, mostanra bizalmatlanná váltak az iráni partner fizetőképességével szemben. Nem ok nélkül.

És ha Ali Hámenei ajatollah, a legfőbb vezető rábólint az alkura, és valóban szabaddá válik a kereskedés Iránnal, még akkor is tornyosul egy egészen különleges akadály a reménybeli befektetők előtt: a papi rendszer talpkövét jelentő Forradalmi Gárda (a hadsereg), amely óriási pozíciókat épített ki a gazdaságban, adót nem fizet, viszont irtózik minden konkurenciától. Persze hogy! Nem szívesen engedné át a pozícióit külföldi olajcégeknek, telekom-vállalkozásoknak, bankoknak. Kérdés: szereti-e őket annyira Ali Hámenei, hogy a kedvükért elzárkózzék az alkutól s vele attól, amire azért a perzsa üzleti élet szereplőinek túlnyomó többsége vágyik?