A szívverésem is elállt
Milyen lesz a párizsi merénylet után Európa? Hogyhogy nem észlelt előre semmit a francia titkosszolgálat? Miként lehet védekezni a terrorizmussal és az Iszlám Állammal (ISIS) szemben? A 168 Óra munkatársai – Herskovits Eszter, Karácsony Ágnes, Lampé Ágnes – nemzetközileg is elismert professzorokat kérdeztek minderről. Lapunk megtalált egy szemtanút is, aki átélte a múlt pénteki borzalmakat Párizsban. Megszólal egy francia újságírónő és egy magyar írónő is.
Lángh Júlia író, műfordító évekig tartózkodott Párizsban. Lánya és unokái most is ott élnek. A 168 Órának elmesélte, hogyan élte át a párizsi merénylet éjszakáját – Budapesten.
– Pénteken korán lefeküdtem, semmiről nem tudtam. Egy barátom hívott éjjel negyed 12-kor: „Nézed, mi van?” A szívverésem is elállt, hogy biztosan valami szörnyűség történt. Onnantól reggelig a francia tévé előtt ültem. A robbantás környékén otthonos vagyok, ott él a lányom és a családja, két unokám, szinte minden házat ismerek, magam is hét évet éltem Párizsban.
Amikor erről a szörnyűségről beszélek, már a gondolattól is újra és újra elbőgöm magam. A 15 éves lányunokám legkedvesebb barátnője bent volt a Bataclan koncertteremben. Túlélte. Úgy, hogy egy órát hasalt mozdulatlanul a földön, miközben süvítettek a golyók. Szülei ott voltak a környéken, de nem tudtak vele kapcsolatot teremteni. Borzalmas érzés lehetett nekik. Amikor a lányom később felhívta, Nina csak annyit mondott: „Olyan jó, hogy élek.”
Ha erre gondolok, mondom, folyton elbőgöm magam. Ahogy most is.
Beszéltek a francia tévéműsorokban arról is, hogy rendszeres és hosszú távú pszichológia segítséget kell nyújtani a túlélőknek. Azt nem lehet csinálni, hogy két-három napig pátyolgatjuk őket, aztán elfelejtjük az egészet. Aki ezt átélte, akinek a lábszáránál egy hulla feküdt... Azt nem lehet csak úgy feldolgozni. Az emberek ugyanis levetették magukat a földre, hogy hullának higgyék őket, és ne lőjenek. De lőttek így is. A Bataclan 1500 fős koncert- és színházteremben volt a legnagyobb vérengzés.
Lányom a kisebbik unokámmal otthon volt, a másik unokám az egyik barátnőjénél. Beszéltek telefonon, nehogy kimenjen az utcára, ott is aludt náluk. A férje pedig az éjszaka egy idős házaspárral tért haza, ők is a lányoméknál aludtak. Mindenki kitárta ugyanis a kapuját, hogy az emberek így találjanak menedéket. A taxisok ingyen vittek mindenkit. Ahogy az nagy tragédiáknál és katasztrófáknál az első napokban lenni szokott, mindenki rendes, szolidáris és segítőkész. Aztán ez hamar el szokott múlni.
Bele sem merek gondolni, milyen félelmetesen profin végrehajtott támadás volt. És a francia titkosrendőrséget is szidhatjuk. Hogy lehet, hogy ennyire meglepte őket ez az egész? Ráadásul különböző biztonsági szakértők korábban is hangsúlyozták, hogy a Charlie Hebdo után számítani kell egy újabb támadásra. Mégsem sikerült megakadályozni.
