A huszonnyolcadik

Az 1848-as februári forradalom után a republikánusok, amerikai mintára, olyan demokratikus államfőt akartak, akinek presztizse és funkciója nagyjából azonos a trónjáról letaszított polgárkirály, Lajos Fülöp presztizsével és funkciójával. A jelentős jogosítványokkal rendelkező köztársasági elnök hatalmát az akkor újdonságnak számító egyetemes választójogra akarták alapozni. Csakhogy Bonaparte Lajos, kevéssel mandátumának lejárta előtt, 1851 decemberében államcsínnyel magához ragadta a hatalmat, és a rákövetkező évben visszaállította a császárságot. A republikánusok emiatt a trauma miatt jó egy évszázadon át bizalmatlanul tekintettek az erős köztársasági elnök intézményére. Nem csoda, hogy a III. Köztársaság alapítói az államfőt szinte minden lényeges jogosítványától megfosztották, és a végrehajtó hatalmat a parlament fennhatósága alá helyezték.

Ehhez az elvhez, már a II. világháború után, a IV. Köztársaság alkotmányozói is hívek maradtak. Ha nincs az algériai válság, Charles de Gaulle minden érdeme és tekintélye is kevés lett volna ahhoz, hogy az ország 1958-tól szakítson ezzel a mélyen gyökerező tradícióval. Az V. Köztársaság kezdetétől ugyanis már nem a parlament, hanem a rendkívül jelentős jogosítványokkal bíró államfő kormányozza az országot. Amiért is az V. Köztársaság államfője több mint köztársasági elnök, valóságos republikánus uralkodó, aki egy kicsit a francia királyoknak is örököse, és akinek személyére – az 1962-es alkotmánymódosítás után és az 1965-ös elnökválasztás óta – immár közvetlenül szavaznak a francia polgárok. „Kis Napóleontól” Emmanuel Macronig mindmáig nem kevesebb mint huszonhét köztársasági elnök váltotta egymást az Élysée-palotában. A legutóbbi, az V. Köztársaság államfői közül Macron sorban a nyolcadik, és – François Mitterrand és Jacques Chirac után – az V. Köztársaság harmadik újrázó államfője.

Nehéz elképzelni, milyen erős tiltakozás fogadta de Gaulle-nak az államfő közvetlen választásával kapcsolatos indítványát, mivel a közvetlenül választott államfő ma már az V. Köztársaság legelfogadottabb, legnépszerűbb intézménye. De 1962-ben Gaston de Monnerville például, a Szenátus akkori házelnöke nem kevesebbel, mint „hatalommal való visszaélés bűncselekményével” vádolta az alkotmánymódosító törvényjavaslatot a parlament hozzájárulása nélkül népszavazásra bocsájtó köztársasági elnököt. De Gaulle ellenfelei attól tartottak, hogy az államfői hatalom növelése egyet jelent a tekintélyuralmi hatalomgyakorlás, a diktatúra bevezetésével. Ebből semmi se lett. Ami nem jelenti, hogy a megnövekedett elnöki hatalomnak – a végrehajtó hatalom stabilizálódása mellett – ne volnának negatív következményei. A következmények közt alighanem az a leglátványosabb, hogy az addig személytelen közhatalmat ettől fogva egyetlen személy testesítette meg. Emellett 1965-től mindinkább az elnökválasztás lett a francia politikai élet középpontja.

Igaz, sok olyan epizód is volt az V. Köztársaság történetében, amely jócskán megtépázta a „republikánus uralkodó” méltóságát. Ilyen epizód volt például a társbérlet, a kohabitáció háromszor ismétlődő időszaka, amelynek során (1986-tól 1988-ig, 1993-tól 1995-ig és 1997-től 2002-ig) a miniszterelnök háttérbe szorította az államfőt. De előfordult máskor is, hogy a miniszterelnök tekintélye vagy népszerűsége következtében a hatalomgyakorlás súlypontja az Élysée-palotából átbillent a Matignonba. Ilyen fajsúlyosabb miniszterelnök volt Jacques Chaban-Delmas Pompidou, Michel Rocard Miterrand vagy Alain Juppé Jacques Chirac elnöksége alatt. Mert a köztársasági elnök és a miniszterelnök viszonyát nem is annyira az alkotmány betűje határozza meg, sokkal inkább az, hogy mennyire kompatibilis a két politikus karaktere.

Az 1980-as évektől már az elnöki funkció egyfajta deszakralizálódásának vagyunk tanúi. Természetesen az államfő továbbra is megszabja a kormányzati politika irányát, az államfőnek programja van, és főleg víziója az ország jövőjéről – ebben nincs változás. De Gaulle és Pompidou után azonban az államfő tekintélye már nem a régi. A köztársasági elnök már nem jelképe a nemzet egységének, hanem közönséges pártpolitikus. Jó példa az államfői tekintély csorbulására, hogy amikor választási veresége után Valéry Giscard d’Estaing átadta a hatalmat François Mitterrand-nak, és a szertartás után, 1981. május 21-én, gyalogosan hagyta el az Élysée-palotát, a járdán várakozók a kamerák kereszttüzében lökdösni, taszigálni kezdték a leköszönő köztársasági elnököt.

A politikai elit iránti növekvő bizalmatlanság mellett sok más oka is van az államfői presztizs csökkenésének. A nemzeti közösség ma már nem olyan kizárólagos kerete a politikának, mint volt de Gaulle idejében; a globalizáció folyamata, az Európai Unió léte, az euró bevezetése mind-mind közrejátszott abban, hogy az elnöki funkció már nem tekinthető az ország szinte szakrális megtestesülésének. És nem hallgathatjuk el azokat az eseteket sem, amelyek Giscard d’Estaing meg a Mitterrand-éra korrupciós ügyeitől Jacques Chirac és Nicolas Sarkozy ellen felhozott vádakig hosszú éveken át sötét árnyékot vetettek az államfői funkcióra. Az se növelte a funkció tekintélyét, hogy V. Köztársaság két államfője ellen – már mandátumuk lejárta után – pert is indítottak: Chirac esetében 2011-ben két év felfüggesztett elzárás, Sarkozy esetében pedig 2021-ben (ő ellene egyszerre több eljárás is folyamatban van) nem jogerősen (és az V. Köztársaság történetében először) letöltendő börtönbüntetés volt az ítélet.

Az elnöki mandátumnak a 2000. október 2-i alkotmányos törvénnyel hét évről öt évre való csökkentése sem öregbítette a köztársasági elnök presztizsét (az 1962-es alkotmánymódosítás óta ez a legjelentősebb reformja az államfő intézményének). Míg de Gaulle idejében az államfő pártok felett álló döntőbíró volt, a mai köztársasági elnökökre már régen nem jellemző az uralkodói távolságtartás. Az államfő, de Gaulle és Pompidou idején, még uralkodói magaslatokból szemlélte a pártok civakodását, ma viszont a parlamenti többség vezetője, kormányzati tevékenységet végez, és nyakig elmerül a napi politikában; erre az utóbbi évtizedekben egyre erősödő folyamatra mi sem jellemzőbb, mint Sarkozy 2007 és 2012 közt kifejtett hiperaktivitása. A folyamatot Macron igyekezett ugyan visszafordítani az államfői funkció jupiteri koncepciójával meg a királyi külsőségek hangsúlyozásával (például a versailles-i kastélyban rendezett találkozókkal), de nem sok sikerrel.

Az előválasztások nagyjából 2012-ben kezdődő általánossá válása szintén szerepet játszott az államfői tekintély megfakulásában. Első pillantásra pozitív tény, hogy a baloldal vagy a jobboldal legjelentősebb pártja demokratikusan választja meg elnökjelöltjét, csakhogy az elnöknek, elvben legalábbis, nem egy pártot vagy politikai oldalt, hanem az egész nemzetet kellene képviselnie. 2017-ben Macron huszáros kísérletet tett a nemzetet kettéosztó mély választóvonal eltüntetésére, a többséget azonban a gazdagok államfőjének is nevezett elnöknek se sikerült maga mögé állítani. Az a tény, hogy François Hollande 2016-ban lemondott róla, hogy második mandátumért sorompóba álljon, szintén ennek az átalakulásnak következménye. Az államfő immár nem a nemzet, hanem a hatalom meg a napi politika megtestesülése, aki visszalépésével mintegy vállalja kudarcaiért meg a szavazók csalódásáért a felelősséget. Így lett a pártok felett álló republikánus uralkodóból a nemzet bűnbakja.

Mindennek tükrében a de Gaulle által megálmodott V. Köztársaságon egyre inkább látszanak az öregedés jelei. Bár több képviselő már VI. Köztársaságról beszél, annyi bizonyos, hogy az 1958-as alkotmányos konstrukció komoly tatarozásra szorul. A legfontosabb teendő, hogy valamiképp vissza kellene állítani az 1958-ban megbomlott egyensúlyt a köztársasági elnök túlhatalma meg a parlament erősen korlátozott jogosítványai között. Ha egyszer a köztársasági elnök nem felelős a parlament előtt, miként az eredeti de Gaulle-i elképzelés szerint, akkor nem ártana, ha hátrább húzódna, és nem szólna bele minduntalan a kormányzati politikába. De Gaulle-nak szüksége volt az államfői túlhatalomra, másként aligha tudta volna rendezni az algériai válságot. De a de Gaulle-féle elnöki monarchia felett mára igencsak eljárt az idő. Ahogy nem egy francia alkotmányjogász és történész többször is kifejtette, a jelenleg szárnyaszegett francia parlamentnek igazi törvényhozó testületté kellene válnia, és a kormánynak nem szabadna állandóan sakkban tartani a testületet az alkotmány 49/3-as cikkelyével (amely lehetővé teszi, hogy a kormány a képviselők hozzájárulása nélkül is elfogadjon törvényjavaslatot).

Hogy hogyan lehetne Franciaországban visszaállítani az államfői funkció méltóságát? Az elnöki funkció válságára két megoldás kínálkozik. Az első: hogy a fél-elnöki rendszert – amerikai mintára – elnöki rendszerré alakítják, és így a miniszterelnöki funkció megszüntetésével csakugyan a köztársasági elnök lesz a feje a végrehajtó hatalomnak. Csakhogy ezzel az alkotmányreformmal végleg el kellene búcsúzni a republikánus uralkodó történetileg kialakult imázsától, amely mégiscsak fontos része az ország identitásának. Egy olyan megosztott, állandóan torzsalkodó, konszenzusra kevésbé hajlamos és individualista nemzetnek, mint amilyen a francia, talán szüksége is van erre a nemzet egységét demonstráló hagyományos szerepre. A másik lehetőség: visszanyúlni a pártok feletti döntőbíróként felfogott szuverén köztársasági elnök koncepciójához, vagyis az államfőnek ahhoz a koncepciójához, amely – miután meghatározta az irányt – a kormányra bízza a politika napi teendőit. Ebből a szempontból a nem megújítható hétéves mandátumhoz való visszatérés is sokat jelentene az elnöki funkció újraaranyozásának nézőpontjából.

Sok függ, persze, a köztársasági elnök személyétől is. Attól, hogy van-e a funkciótól függetlenül is tekintélye, hogy van-e hitele, kisugárzása, hogy ne mondjam, karizmája. Hogy konstruktív, rugalmas, megfelelően képzett, széles látókörű személyiség-e vagy előítéletek, rögeszmék, indulatok rabja. Hogy van-e szíve. Hogy tisztában van-e felelősségével, vagy csak a hatalomvágy dolgozik benne. Hogy az egész nemzetnek keres-e demokratikus megoldásokat, vagy csak az ország dúsgazdag elitjének, ha ugyan nem kizárólag tőzsgyökeres honfitársainak. Hogy vannak-e reformtervei, hogy tiszteletben tartja-e az alkotmányt, vagy hagymázas elképzelései érdekében kész bármikor átgázolni a törvényeken. Hogy milyen Franciaországot akar, olyat-e, amelyik örököse a francia forradalom egyetemes értékeinek, vagy olyat, amelyik megtagadja ezeket az értékeket, és kiutat keres az EU-ból. És hogy van-e valami elképzelése arról, milyen is legyen a francia köztársasági elnök funkciója és egyáltalán, Franciaország nemzetközi rangja, szerepe a 21. században. Annyi bizonyos, ezekre a kérdésekre április 24-e csak részben fogja megadni a választ. Macronnak egy második mandátummal a zsebében, előbb-utóbb szembe kell néznie a fentebb vázolt problémákkal.