Útmutató önmagunk megmentéséhez

Eddig nem jelent meg magyar fordításban Arthur C. Brooks Love Your Enemies (Szeresd az ellenségeidet) című, 2019-es könyve, pedig nagyon fontos üzenetet hordoz a magyar társadalom számára is. A konzervatív-libertariánus szerző nem politikai nézeteiről igyekszik meggyőzni az olvasót, hanem arról, hogy kizárólag a nézeteken felülemelkedő párbeszéd teremthet megfelelő alapot egy élhető társadalomhoz.

Brooks társadalomtudós, zenész, a konzervatív American Enterprise Institute korábbi igazgatója. Számos könyve és publicisztikája jelent meg a 2010-es években neves kiadóknál és neves lapokban. A Love Your Enemies alapvetően az amerikai társadalomról, annak polarizáltságáról és a megvetés e mögött megbúvó kultúrájáról szól. A könyvet elolvasva Brooks Máté evangéliumát hangosítja ki, ahonnan a címet is kölcsönözte, pedig ezt csak a végén árulja el az olvasó számára.

„Én pedig azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért! Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is. Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is? S ha nem köszöntitek, csak barátaitokat, mi különöset tesztek? Nem így tesznek a pogányok is? Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!”

A könyv üzenete a magyar olvasó számára is világos: a politikában megszülető megvetés, lenézés és gyilkos indulatok a teljes társadalom számára károsak. Brooks amellett érvel, hogy ellenségeink szeretete vagy tisztelete nemhogy csökkentené, de inkább növeli a politikai versengést, így közelebb visz bennünket a közjóhoz.

Hawk and Tommy

Brooks egy Trump mellett és egy Trump ellen tüntető emberről szóló történettel vezeti fel a könyvet. A két aktivista természetesen semmiben nem értett egyet 2017-ben. A tüntetésen részt vevő csoportok épphogy egymásnak nem estek, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve Tommy Hodges, a Trump mellett tüntetők vezére felhívta az ellenük felvonuló Hawk Newsome-ot a saját színpadukra, hogy mondjon néhány szót. Hawk egészen pontosan két percet kapott Tommytól, aki azt mondta, „mindegy, hogy egyetértünk-e vagy sem, a mondanivalódhoz viszont jogod van”.

Tommy Newsome nem élt vissza a helyzettel, nem Trumpot kezdte el szidni, hanem arról beszélt, hogy mi a közös az amerikaiakban, így benne, a fekete polgárjogi aktivistában és a Trump mellett felvonuló elégedetlen fehérekben. Newsome arról beszélt, hogy a Black Lives Matter nem azt jelenti, hogy csak a feketék élete számít, hanem hogy a feketék élete is számít. Beszélt arról is, hogy nem a rendőrök ellen vannak, hanem a rossz rendőrök ellen.

A Newsome által elmondottakról készült videót eddig 113 millióan nézték meg, tehát nem maradt hatás nélkül. A helyszínen lévő Trump mellett elkötelezettek megtapsolták, Tommy Hodges pedig szívélyes kézfogással búcsúzott tőle. Az üzenet átment: keressük meg, hogy mi a közös bennünk, és mi az az alap, amire támaszkodva meg tudjuk fogalmazni egymás kritikáját.

Szeretni azt jelenti, hogy jót akarunk a másiknak, idézi Aquinói Szent Tamást Brooks, sőt, Michal Novak nyomán azt is hozzáteszi, hogy valójában nemcsak arról van szó, hogy másnak akarunk jót, hanem hogy éppen azért akarunk neki jót, mert ő más.

Egyáltalán nem szentimentális az, ahogyan Brooks a szeretet fogalmát használja könyvében, nem illúziókra épülő, hanem odafigyelő, a bizonyítékot és a bizonyosságot folyamatosan kereső jellegű. Így, ebben a szellemben figyelt Brooks szerint egymásra Tommy Hodges és Hawk Newsome azon a bizonyos tüntetésen, és ez az az odafigyelés, amely élhetőbbé teheti társadalmainkat.

Kinek a felelőssége?

A politikai megvetés és a megosztottság kereslet-kínálati jelenség. Ha van rá igény, akkor ki lesz elégítve, akik pedig ki szeretnék elégíteni az igényeket, azok hajlandók azok ösztönzésére is. A felállás Brooks szerint az, hogy a híres emberek, politikusok, influenszerek szállítják a napi gyűlöletadagot, de az egyszerű emberek teremtik meg erre a keresletet. A kör persze ismétlődik, mert a szállítók természetesen a maguk érdekei miatt is gondoskodnak a kereslet ösztönzéséről. Brooks a metamphetamine-t hozza példaként: a drogot készítők „csak” a keresletet elégítik ki, de pontosan tudják, hogy könnyen növekedhet az egyes fogyasztók kereslete is. Brooks arra is rámutat, hogy az idegtudományok szerint a megvetés nagyon hasonlóan működik az agyban, mint egyes kábítószerek. Könnyű hozzászokni a napi adaghoz, és nagyon tud hiányozni, ha nem élhetünk vele.

Kinek a dolga hát felhagyni a politikai megvetés előállításával? – teszi fel a kérdést a szerző. Szerinte káros – és mentálisan leépít – mások megvetése. Kutatásokra hivatkozva igazolja, hogy a mások elleni gyűlölet könnyen vezet depresszióhoz, rombolja a lelki és a testi egészséget, valamint az emberi kapcsolatokat. A megvetés elhagyásával tehát nemcsak a társadalom járna jobban, hanem az egyének és családjaik is. Jobb életük lehetne a gyűlölködés szítóinak is, ha nem vennének ebben részt, ám ők jellemzően olyan mélyre temették magukat a megvetés előállításában a saját érdekeik miatt, hogy rajtuk keresztül a legnehezebb megváltoztatni a rendszert.

A gyűlölködés olyan polarizációhoz vezet, amely még akkor is leállítja a társadalom fejlődését, ha nem torkollik fegyveres konfliktusba. Brooks ezen a ponton a házasságokat vizsgálja példaként. Nem arról van szó, hogy a felek nem lehetnek dühösek egymásra valamilyen konfliktusban, a düh termékeny is tud lenni egy kapcsolatban. A házasságok jellemzően azon a ponton siklanak ki, amikor az egyik fél elkezdi megvetni a másikat. Brooks a nagy tapasztalattal rendelkező párterapeutát, John Gottmannt idézi, aki szerint erről a pontról azért rettentő nehéz visszafordulni, mert a megvetés üzenete, hogy a másik fél valójában undort kelt, és nem érdemel törődést. Ez a fajta elhidegülés a praktikus együttműködést is lehetetlenné teszi, és ez nemcsak a házasságokra igaz, hanem a politikára, a gazdaságra és a közösségi életre is. Brooks egy kutatásra is hivatkozik, amelyből kiderül, hogy minden hatodik amerikai megszakította valamely rokoni, baráti kapcsolatát a 2016-os amerikai választáshoz kapcsolódó ellentét miatt.

A tendencia lehangoló: 1960-ban még csak az amerikaiak 5 százalékának lett volna ellenére, ha a gyermeke egy másik pártot támogató emberrel köt házasságot. Ez a szám 2010-re 40 százalékra nőtt. Nem lehetnek kétségeink afelől, hogy 2022-re a trend nem fordult meg.

Ha egy társadalomban ilyen szintet ér el a politikai széthúzás, érdemes megfontolni, hogy milyen pszichés hatásai vannak az elutasított, megvetett létnek. Brooks az Amerikai Pszichológiai Társaságot idézi: idegesség, depresszió, irigység és szomorúság az elutasítottság velejárója, ezek pedig csökkentik az intellektuális teljesítményt is. Értsd: a ha valakit megvetnek, az ezzel járó érzet elbutít. Ha pedig ez nem lenne elég, az immunrendszerre és az alvásminőségre is kedvezőtlen hatással van.

A megvetettség és a megvetés tehát mindkét fél számára káros. Brooks ismét Gottmann párkapcsolati kutatásaira támaszkodva von párhuzamot. A folyamatosan harcoló párok tagjai húsz évvel rövidebb ideig élnek az átlagosnál. Brooks konklúziója, hogy a szélsőségekig vitt, az egymás megvetésére épülő kapcsolatok mindent tönkretesznek, ami a boldogságot szolgálhatná, és függővé is tesznek bennünket a napi gyűlölködéstől. Erre játszik rá a médiakörnyezet, amely ebből még profitot is húz.

Jó és rossz

Mindez persze oda vezet, hogy a politikában egyre inkább a jó és gonosz (vagy máshogyan mondva: a barát és ellenség) felosztása érvényesül. A politikusok egyre inkább csak a saját táborukhoz beszélnek, a politikával foglalkozók pedig egyre könnyebben záródnak be ebbe a táborba.

Brooks úgy véli, ha megértjük és átlátjuk, mennyire káros ez a helyzet, akkor felül tudunk emelkedni ezen a kényszerpályán. Ehhez a következő négy szabályt kell szem előtt tartanunk: (1.) Fókuszáljunk a másik fél szorongására, próbáljuk ezt látni a kirohanásai mögött. (2.) Ha interakcióba kerülünk egy velünk politikailag szemben állóval, akkor kövessük az „öt az egyhez” szabályt, azaz minden ötödik pozitív, megerősítő megjegyzésünket kövesse egy kritikus élű. (3.) Soha, de soha ne beszéljünk úgy, hogy az megvetésként csapódhasson le a másikban. Ez nemcsak neki árt, hanem magunknak is. (4.) Keressük azokat a helyeket, közegeket, ahol nem értenek velünk egyet, és tanuljunk: alkalmazzuk az első három szabályt.

Brooks belátja, hogy ezek a szabályok nem garantálják a sikert, de vallja, ha másra nem, hát saját magunk fejlesztésére mindenképpen jók. Tovább is megy azonban, amikor egy viselkedéstudományi kutatást ismertet. 1999-ben három pszichológus több száz iskolásról nézett végig olyan kamerafelvételeket, amelyeken valamilyen bullyingot rögzítettek. Nem az egymást bántó gyermekeket figyelték, hanem a környezetüket. A kívülállók 21 százaléka beszállt a bántalmazásba,
25 százaléka viszont az áldozat védelmére kelt. A lényeg azonban az, hogy 54 százalék közömbös maradt. Brooks szerint a tartózkodók meggyőzésében segíthet, ha elkerüljük az egymást bántó kommunikációt. Politikai értelemben a nagy többség nem avatkozik be sem a bántalmazó oldalán, sem az áldozat oldalán, akárhogyan is látja az adott szituációban a szereposztást.

A könyv kitér arra is, hogy a bántalmazásra, megvetésre és ezzel párhuzamosan gyakran a kényszerek alkalmazására alapozó vezetők szükségszerűen középszerű rendszereket építenek. Az általuk teremtett környezet ugyanis nem barátja az innovációnak: ebben a környezetben nem lehet visszajelzéseket adni, új ötletekkel előállni, megkérdőjelezni lényegi struktúrákat. Nemcsak azért, mert mindenütt félelem uralkodik, hanem azért is, mert aki nem fél, az is igazodni fog a középszerűség kultúrájához.

Konzervatív vs liberális

Jonathan Haidt nagy mintás kutatásaira hivatkozva a szerző azt állítja, hogy a morálnak öt alapvető összetevője van: méltányosság (fairness), másokkal való törődés, az autoritás tisztelete, lojalitás a közösségünkhöz és a leginkább metafizikai természetű tisztaság – vagy szakralitás. Brooks szerint az első kettő kultúrától független, egyetemes emberi érték. Ez a két morális érték megtalálható a liberálisokban és a konzervatívokban is, és az ezen értékektől eltávolodott pártok híveiben egyaránt.

Brooks állítása, hogy a szemben lévő politikai oldalhoz tartozók nem immorálisak, csak máshogy gondolják el ezen két érték gyakorlati tartalmát. Egy baloldali számára méltányos lehet a progresszív adórendszer, míg egy jobboldali számára az egykulcsos adó lehet ilyen. Ezek az emberek nem nélkülözik a méltányosságot, pusztán mást gondolnak annak tartalmáról.

Azt is látnunk kell azonban, hogy az autoritás tisztelete, a bennünket a közösségünkhöz fűző lojalitás és a szakralitás nem feltétlenül van meg egy liberális ateistában, de nagyon fontos egy konzervatív keresztény szemében. Brooks számára ebből az következik, hogy a közös alap megtalálásához nem az utóbbiakra kell koncentrálnunk. Célszerű inkább arról beszélni, hogy hogyan képzeljük el a méltányosság és az egymással való törődés megvalósítását a társadalomban. Ehhez persze olyan tényadatokra lenne szükség, amelyekben egyet tudunk érteni.

Brooks azzal zárja a könyv ezen részét, hogy sem a teljesen egyenlősítő, sem pedig a teljesen individualista társadalom nem lenne képes létezni, így nem is baj, ha nem mindenki ugyanazt gondolja a méltányosság és a törődés kérdéseiről. Éppen a heterogén társadalom ad arra lehetőséget, hogy köztes, kompromisszumos megoldásokat találjunk a közös ügyeinkre, és hogy ezeket a megoldási utakat időnként újratervezzük.

Az identitás veszélye

Az emberekre jellemző, hogy beleragadnak az identitásukba, és úgy utasítanak el másokat, hogy valójában soha nem kell hozzájuk közel kerülni. Egyfajta törzsi mentalitás érvényesül ilyenkor. Brooks egy 1930-as kísérletet mutat be ennek kapcsán. Amerikában dúlt a sinofóbia, amikor egy Amerikában született és az angolt tökéletesen beszélő kínai származású házaspárt megkértek arra, hogy utazzanak keresztül az államokon és próbáljanak szállást vagy éttermi szolgáltatást igénybe venni különböző településeken. Az eredmény: 251 helyből csak egy esetben utasították el őket. Ugyanebben az időszakban a kutatók 128 helyre küldtek levelet azzal, hogy fogadnának-e egy decens kínai párt az adott vendéglátóegységben. A reakciók: az éttermek 92 és a szállodák 91 százaléka nemleges választ adott. Brooks szerint a tanulság: könnyebb elutasítani azt, akit nem látunk, könnyebb szörnyetegként gondolni arra, aki nem szólít meg bennünket, aki nem kerül velünk személyes kontaktusba.

Az identitásunkat meghatározó „mi” tulajdonképpen alakítható. Az amerikai „mi” hirtelen be tudja fogadni a kínai származású amerikaiakat is, ha a személyes jelenlét ezt megalapozza. Más társadalmi kísérletek arra mutatnak rá, hogy így van ez még szélsőséges esetekben is. A Los Angeles-i bandák egykori tagjainak egymáshoz való viszonyát rendezni próbáló társadalmi kísérletben az új „mi” tudatot az ellenséges bandákból kikerült exbandatagok közös munkája alapozta meg. A közös munkán, személyes jelenléten alapuló közeledés működött is kis idő elteltével. A kísérletek azonban jellemzően azt mutatják, hogy mindig kell valaki, aki elvállalja az összekötő, új integratív „mi” tudatot facilitáló szerepet. Brooks szerint ezeket a szerepeket az igazi politikai vezetők képesek betölteni.

Ez persze közel sem jelent valamiféle egybeolvadást. Sőt, Brooks éppen amellett érvel, hogy csak a közös minimumok, az egymással együtt történő munkálkodás, az egymás elfogadása teremti meg azt az alapot, ahonnan el lehet kezdeni vitatni az álláspontokat. Nem arra van szükség, hogy kevesebbet vitatkozzunk, hanem arra, hogy jobban vitatkozzunk, mondja a szerző. A közös identitásunk az kell legyen, hogy mi vagyunk azok, akik nem értenek egyet.

Praktikus tanácsok

A könyv természetesen az amerikai társadalomról és annak bajairól szól, de a magyar olvasó nem tudja ebbe nem belelátni a magyar társadalom polarizációja okozta problémákat. Mikor vitatkozott egy Fideszt támogató és egy kormánykritikus szavazó utoljára ebben az országban? Mikor ültek utoljára egy asztalhoz? A könyve végén Brooks ad néhány olyan praktikus tanácsot, amelyet talán nekünk is érdemes megfontolnunk, ha változtatni szeretnénk a levegőnket megmérgező társadalmi klímán.

Egyes szabály: találjunk valakit, akivel nem értünk egyet! Találjuk meg a környezetünkben, akivel tudunk vitatkozni politikáról.

Kettes szabály: ha megtaláltuk, ne támadjunk rá, ne inzultáljuk, még csak meggyőzni se próbáljuk. Teremtsünk olyan környezetet, amelyben bátran elmondhatja, hogy mit gondol, és azt miért úgy gondolja.

Hármas szabály: soha ne feltételezzük a másik fél belső motivációit. Ehhez a szabályhoz Brooks felidézi, hogy egy 2018-as tanulmány szerint az átlagos demokrata szavazó 40 százalékra teszi azon republikánus szavazók arányát, akik évi 250 ezer dollárnál többet keresnek. A valóságban 2,2 százalék ez az arány. A republikánusok pedig azt gondolják, hogy a demokraták 40 százaléka meleg vagy leszbikus, miközben a 6 százalékuk az. Brooks ezzel azt támasztja alá, hogy alapvető tényekben is tévedünk a másik csoporttal kapcsolatban. Nagyon minimális az esélye, hogy a másik ember belső motivációja kapcsán helyesek a feltételezéseink. Inkább ismerjük meg vitapartnerünk motivációit az ő szájából.

Négyes szabály: a saját értékeinket ajándékként kezeljük, és ne fegyverként. Az értékeink nem azért vannak, hogy a hiányukat meglássuk másban, hanem azért, hogy a sajátunknak tudjuk be azt, amit nekünk adnak, tanácsolja Brooks.

A könyv végső üzenete, hogy mondjunk nemet a megvetés és a politikai kirekesztés kultúrájára, kezeljük a másikat tisztelettel és megbecsüléssel. Sőt, ahogyan Máté evangéliuma tanítja, éppen akkor kezeljük nagy tisztelettel és megbecsüléssel a másikat, ha üldöz bennünket. Talán nem mindig könnyű, de Brooks szerint csak ez az út vezethet ahhoz, hogy ne kevesebb vitánk legyen, hanem jobb vitáink legyenek. A közjóhoz vezető utat ugyanis sokkal több és jobb vita szegélyezi, nem pedig az egymástól elhatárolódó vagy egymást éppen kiirtani készülő törzsek.

A könyv egyébként több helyen nem megy elég mélyre, és a tudományos módszertana is csapongó helyenként, de mindennek ellenére az üzenete átmegy: jobban járunk, ha nem megvetni és negligálni próbáljuk a másikat, hanem mindent megteszünk azért, hogy a közös alapot megtaláljuk az együttműködésre.

Lesz-e erre a témára fogadókészség Magyarországon? Tudunk-e mit kezdeni ezzel az üzenettel, miközben nagyon gyakran alapvető számszaki kérdésekben sem értünk egyet? A könyv mélyebb mondanivalója talán éppen az, hogy ez mindegy is, mert magunkkal sem leszünk békében, ha nem ezen az úton indulunk tovább.