Könyv / A szomorú óriás / Ajánló

Ha nem tudnám, hogy ki írta, arra biztatnám meggyőződéssel a szerzőt, hogy rendezzen filmet. Minden bekezdése evokatív: nemcsak a szereplőket látjuk, hanem a fényeket is, a helyszíneket. Minden mondatában annyi erő és finomság van, amitől látjuk a jeleneteket, letehetetlenné válik a könyv. Ami nem regény, nem dokumentum, nem életrajz, hanem együtt. Nem fikció, és nem igaz történet, hanem együtt. De hát elkéstem ezekkel a reflexiókkal, hisz a szerzőt Ingmar Bergmannak hívták, s alighanem a filmművészet történetének egyik óriása volt.

Szomorú óriása, hisz rendkívül pontosan tudta megfogalmazni az északi „titok, idegenség” kínzó élményét, a puritán protestáns etika könyörtelenségét, a görcsös tragédiák elkerülhetetlenségét. S az ilyen tudás már-már sebez. Sebzi a tulajdonosát.

Úgy írta meg szülei történetét, történetüknek egyik lehetséges variánsát, egymásra találásukat, összesimulásuk és összetöretésük históriáját, hogy tudta: ő már nem fogja megrendezni. (Utolsó nagyjátékfilmje az 1984-es Fanny és Alexander volt.) S mert más kezébe szánta, ezért csiszolta olyan szuggesztívre, élesre a jeleneteket, ezért a szituációk és karakterek félreérthetetlensége, a világítási hatások (szinte kameraállások) feltüntetése, az élő arc- és jellemvonások kivésése, a kényszerítő kinematográfiai dramaturgia, amelyik majd megjelenik valaki másnak a művében. De olyan hitelesen, mintha maga Bergman rendezte volna. S mintha e sorok mögött magunk is láthatnánk már képben a teljes történetet.

A mű elkészült a dán Bille August rendezésében, s Arany Pálmát nyert Cannes-ban 1992-ben. A kötet megjelent magyarul is 1993-ban, de már évtizede hiánycikk, igen jól tette a kiadó, hogy ezt a remeket a könyvfesztiválra újra megjelentette.

(Bergman: A legjobb szándékok. Fordította: Kúnos László. Európa Kiadó.)