Ki nyerte meg a Fidesznek a választást?

A választás másnapján több Facebook-csoport is alakult, ahol a húszezer delegált szavazatszámláló elkezdte megosztani saját tapasztalatát. Mivel minden településen kellett szavazókört nyitni, ezért szükségszerűen jóval több szavazókör volt kistelepüléseken, mint nagyvárosokban – volt olyan szavazókör, ahová tíz-húsz választópolgár tartozott, meg olyan is, ahová ezerötszáz. Ebből az is következik, hogy többen kerültek falvakba, a tanyavilágba, mint ahányan nagyvárosokba, így a lakosságszámhoz képest rendkívüli módon felülreprezentáltak voltak a kistelepülési beszámolók.

Ezek jellemzően azt a képet festik, hogy a fideszes szavazó tanulatlan, jó, ha írni-olvasni tud, tájékozatlan, félhülye vagy egészen az, rossz egészségi állapotú, megette az állami propagandát és tízezer forintért, egy szál kolbászért vagy csak félelemből tette az ikszet a narancs mellé. Nagyon kényelmes lenne ezt beleírni a választási kudarcok kézikönyvének soron következő kötetébe, valójában azonban ez a következtetés az egyik legnagyobb tévedés, amit csak le lehet vonni.

Tény, hogy a kistelepüléseken a legnagyobb a kormányzópárt támogatottsága. Ez így volt négy éve is, azóta pedig még nagyobb lett a Fidesz előnye. A listán leadott szavazatokat vizsgálva a kétszázfősnél kisebb településeken a Fidesz támogatottsága meghaladta a hatvannyolc százalékot, az Összefogás húsz százalékot kapott, a Mi Hazánk pedig hatot. Ez nyomasztó fölény. Ahogy nő a település lakosságszáma, úgy apadt a Fidesz támogatottsága és emelkedett az Összefogásé, a Fidesz csak a kétezerfősnél nagyobb településeken esett hatvan százalék alá. A Mi Hazánk minden szegmensben hat és hét százalék között teljesített, kivéve Budapesten, ahol csak négy százalékot kapott.

A beszámolók szerint a szavazóhelyiségben nem történt csalás – ezt a választási rendszer valójában nem is teszi lehetővé. Többen írtak fura eseményekről: a téren egy fickó lejattolt minden szavazóval, a választók odamentek egy kisbuszhoz, mintha egyeztetnének, több kiló húst kaptak az ikszelés után, kattogtak a fényképezőgépek a fülkékben, egy szavazat tízezer forint. Ezek nyilvánvalóan súlyos szabálytalanságok, kérdés, lehet-e bizonyítani, de az is, hogy volt-e hatása.

Könnyű belátni, hogy a szavazásra buzdító disznóhús, bográcsgulyás vagy tízezer forint érdemben nem gyakorolhat hatást az országos adatokra. Ha egy szavazat mondjuk tízezer forint, akkor ezer szavazat tízmillió forintba kerül. Ezer szavazat nem sokat ér, hiszen egy választókerületben nagyságredileg hetven-százezer szavazó él. Tehát egy polgármestert vagy testületi tagot meg lehet vásárolni egy fél disznóval, de egy parlamenti képviselőt biztosan nem.

Sokkal nagyobb súllyal bír a félretájékoztatás – katonának viszik a fiainkat, megszüntetik a tizenharmadik havi nyugdíjat, átoperálják az unokáinkat – és egyfajta felülről irányított meggyőződés. Több szavazatszámláló is beszámolt arról, hogy állítólag a papíron független polgármester néhány tízmillió forint támogatásért cserébe megkapta a kvótát az elvárt szavazatokról, aztán ha nem hozza a szintet, utalhatja vissza a pénzt. Hogy ez mennyiben igaz és mennyiben falusi pletyka, egyelőre nem lehet megmondani.

Az viszont tény, hogy a Magyar Falu Program keretében az ötezerfősnél kisebb települések az elmúlt pár évben összesen több mint 230 milliárd forint támogatást kaptak a kormánytól, ez egy településre vetítve átlag nyolcvanmillió forint. A program költségvetési forrásból működik, az összesen 2870 település kilencvenkilenc százaléka pályázott és nyert legalább egy beruházástámogatást. Volt útépítés, óvoda, közösségi tér, orvosi rendelő, hivatal, templom felújítása, amire épp szükség volt. Hogy kapcsolódott-e a támogatáshoz bármiféle pályázaton kívüli elvárás, nem tudni. Az azonban az adatkezelés szempontjából érdekes, hogy a Magyar Falu Program weblapján a támogatásra jogosult települések neve mellett a lakosságszám, járás, megye mellett az országos választókerület száma is fel van tüntetve. És ez alapján nagyon szép és egyenletes az eloszlás.

A szavazatok szintjén az ötezerfősnél kisebb településeken a Fidesz támogatottsága hatvankét százalék feletti, a kétezerfősnél kisebb falvakban hatvanöt és fél, az ezerfősnél kisebbekben hatvanhat, az ötszázfősnél kisebbekben pedig hatvanhét. Persze nem minden fekete-fehér. Sima, Sajóivánka, Dubicsány, Felsőtold, Parádsasvár, Tésa, Felsőszenterzsébet – néhány kicsi falu, ahol az ellenzék lenyomta a kormánypártokat. Van közte Borsod-, Pest- és Zala-megyei település egyaránt. De a nagyszámok mégis azt mutatják, hogy a Fidesz-ellenzék meccsen technikai K.O.-val léptették le az Összefogást.

Tehát megvan a megoldás? A falvak meg lettek vásárolva, félemlítve, a szerencsétlen értelmiségi Magyarország pedig disznók közé keveredett? Közel sem. Az ötezerfősnél kisebb településeken mindösszesen hárommillió-egyszázezer ember él. Közülük kétmillió-négyszázezer szavazókorú. Tehát az ország lakosságának és a választásra jogosultaknak is kevesebb, mint harmada. A szavazatokban ez 980 ezer fideszes és 411 ezer összefogásos szavazatot jelent. Brutális különbség, de áttekintve a többi adatot, nem ezen múlt a krumplitermés.

Majdnem egymillióan élnek olyan településen, amelynek lélekszáma ötezer és tízezer fő között van. Minél nagyobb egy település, annál nehezebb kézivezérlést alkalmazni, hiszen annál több a „gyüttment”, akikre nem igazán lehet hatni, annál fejlettebb az infrastruktúra, van saját iskola, talán már középiskola is, könnyebb munkát vállalni, vállalkozni. Ezen a szinten biztosan nem működik a megfélemlítés, a szavazatvásárlás – egyszerűen túl sokba kerülne.

Az is igaz ugyanakkor, hogy sok esetben a városi rangot viselő települések nem sokban különböznek a községektől, csak éppen nagyobbak. Vagyis ha nagyon szigorúak vagyunk, egy tízezer fő alatti település simán elmegy nagy falunak. Nincs helyi újság – az A4-es lapra gyártott önkormányzati tájékoztató nem tekinthető önálló települési híradásnak –, a gyereket simán megverhetik a suliban, mert anya nem jó embernek szólt be a boltban, összességében tehát a közösségi háló nagyon sűrű.

Mindenesetre Záhony, Martfű, Üröm, Taszár nem kért a Fidesz-többségből, és következetes volt Mezőhegyes is. A kisváros már négy éve sem szavazta meg Simonka Györgyöt (ennyit arról, hogy hülyék laknak vidéken), és most sem a kormánypárti jelöltre voksolt a többség. Sem egyéniben, sem listán nem rúgott labdába a Fidesz. Záhony – még ötezerfős sincs a határváros – négy éve is behúzta a Jobbikot, s úgy látszik, sem a háború, sem a menekültáradat nem ijesztette meg a lakosokat. Részletes kutatást igényelne annak kiderítése, hogy milyen motiváció mozgatta a nagyfalvak, kisvárosok szavazóit, mennyiben befolyásolta döntésüket a közösség és mennyiben hoztak megfontolt, önálló döntést. Ezzel együtt is legfeljebb tízezer fő alatt lehet komolyan azt gondolni, hogy a választókat kollektíve adott voks leadására lehet kényszeríteni vagy késztetni.

Tízezerfősnél kisebb településen mindösszesen valamivel több, mint négymillió honfitársunk él. Ez a fővároson kívül élő lakosságnak nagyjából a fele. Közülük listán egymillió-kétszázhatvanezren szavaztak a Fideszre és ötszázötvenezren az ellenzéki összefogásra – a Mi Hazánk ezekben a nagyfalvakban volt a legerősebb, a kettő–ötezerfős településeken majdnem hét, az öt–tízezerfős településeken 6,78 százalékot értek el. A Fidesz és az Összefogás között hétszázezer szavazat a különbség.

A falvakban, nagyközségekben és a legkisebb városokban tehát nyomasztó a Fidesz-fölény különböző okok miatt – kényszer, tájékozatlanság, szavazatvásárlás, meggyőződés. Az azonban már viszonylag nagy magabiztossággal kijelenthető, hogy a városokban nem érvényesülhetett semmilyen önkormányzati zsarolás, semmilyen disznóhúsosztás és szavazók utaztatása sem. A kérdés tehát az, hogy április 3-án mit csinált az országnak azon része, amelyet nem lehetett közvetlenül adott jelölt beikszelésére kényszeríteni.

Ha Budapestet nem számoljuk bele, akkor több mint négymillió ember él kisebb-nagyobb városokban. Ha azzal a feltételezéssel élünk, hogy a kistelepülések könnyen befolyásolható lakosságát egyszerűen felülről vezérelve szavaztatták a Fideszre, akkor itt, a városokban meg kell forduljon a trend, mert ez a módszer itt már nem hatékony. Ezzel szemben a tíz–húszezer fős városokban sem volt semmilyen reális esély az Összefogás győzelmére: ötvennégy százalék ment a Fideszre, harmincnégy pedig az egyesült ellenzékre.

Pilisvörösvár az átlagnál gazdagabb, javarészt német nemzetiség által lakott kisváros alig húsz kilométerre Budapesttől. A diplomások aránya kimagasló, az idegen nyelvtudás szinte alap. Saját középiskolája, sörfőzdéje és kulturális élete van. Alapvetően fideszes környék, a többi hasonló adottságú környékbeli településhez hasonlóan, de győztek már itt szocialisták is. Ideális kormányváltó terep. Ehhez képest a Fidesz hatvannégy százalékot szerzett listán. Ez az arány megfelel egy átlagos borsodi falu eredményének.

Egy negyvenes, egygyermekes nő nem is érti, miért szavaz bárki is az ellenzékre. Van, aki milliomos lett az utóbbi években, mégis szidja a rendszert. Szerinte érthetetlen, hogyan lehet valaki olyan elvakult, hogy nem a saját jólétére szavaz.

Hogy kinek, mi a jólét, eltérő, de a reálbérek alakulása elég egzakt képet ad. Zsiday Viktor befektetési alapkezelő négy éve írt és most felelevenített bejegyzése szerint az egyetlen, ami igazán befolyásolja a választópolgárt, az a pénz. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy kormánypárt csak abban az esetben bukott meg Magyarországon, ha a választások előtti években esett a reálbér.

Ezt persze nem évre bontva kell elképzelni, hiszen például a Bokros-csomag olyan mértékű reálbércsökkenést okozott, hogy azt nem volt képes kompenzálni a választás előtti év osztogatása. Hasonlóképpen 2001-ben nőtt ugyan a reálbér, de a korábbi évek lagymatag eredménye után Megdgyesy Péter csapata egyszerűen túllicitálta a kormány számait. Ezzel együtt a modell érvényes: 93-ban esett a reálbér, bukott a Boross-kormány, a Bokros-csomag után bukott a Horn-kormány, a túllicitálás után pedig az első Orbán-kormány is. Utána jött Gyurcsány, akinek 2006-ban sikerült újrázni hat százalék feletti reálbérnövekedés mellett, 2009-ben viszont a gazdasági válság betett a kormánynak. Ezt követően több mint tíz éven át tartó konjunktúra következett.

Az utóbbi években rendkívüli mértékű bérkiáramlás történt, amelyet a munkaerőhiány táplált és táplál most is. A reálbér növekedése és a családtámogatási programok a középosztály számára olyan szintű jólétet teremtettek, ami egyszerűen felülírja a negatívumokat. Ki tudjuk fizetni a magándokit, nem számít, hogy rohad az egészségügy. A kormánynak elég volt annyit mondani, hogy tovább, amire az ellenzéknek nem volt igazi válasza. Nem csoda, elvégre ki akarna a saját jóléte ellen szavazni?

Ez a trend jellemző a közepes városokra és a nagyvárosokra egyaránt, igaz, egyre szűkülő mértékben. A húszezer fősnél nagyobb városokban már ötven százalék alatt van az Fidesz támogatottsága, a megyei jogú városokban pedig már tíz százalékpontnál kisebb a különbség a kormánypárt és az összefogás között: 47:40. Ez azonban még mindig kevés. Akkor is, ha Pécs és Szeged kék lett, és ha Kazincbarcika, Dunaújváros, Kalocsa, Budaörs vagy Tiszaújváros hozta a kötelezőt annak ellenére, hogy a választókerület fideszes lett.

A Budapesten kívüli Magyarország városi lakosságának – több mint négymillió embernek és kétmilli-négyszázezer szavazónak – többsége nem akart változást. Egymillió-kilencvenezer szavazó húzta be az ikszet a Fideszre, és csak nyolcszázharmincezer az ellenzéki összefogásra. Ez az jelenti, hogy a vidéki, elmaradott, megvásárolt, agyhalott és egyéb megalázó jelzőkkel ellátott lakosság nem kényszerített rá az országra semmit. Több mint négymillió-kétszázezer érvényesen szavazó állampolgár ötvenöt százaléka úgy döntött, jobb megoldás a Fidesz. Ugyanezt az Összefogás csapatáról egymillió-négyszázezer szavazó gondolta, ami harminchárom százalék.

Ehhez képest Budapest maga a csoda? A remény? Az ígéret földje? Valószínűleg nem. Budapest lakossága ugyanúgy a saját érdekei szerint szavazott, és ezek az érdekek nem feltétlenül jelentenek olyan elvont témákat, mint jogállamiság vagy Európai Ügyészség. Az országos sajtó valójában budapesti sajtóként működik, elég csak a legfelkapottabb témákat számba venni: Városliget beépítése, Fudan, atlétikai stadion, Lánchíd felújítása, négyes metró, Városháza el nem adása. Emellett nagyjából a Fertő-tavi cölöpházak bontása, a Budapest-Belgrád vasút építése és Paks kettő fért be rendszeresen az országos híradásokba mint nem budapesti ügy.

Ez azt jelenti, hogy a fővárosi lakosság elég jól kondicionálva volt arra, hogy kormányt akarjon váltani, hiszen az ő városát akarta az állam folyamatosan átépíteni és anyagilag nehéz helyzetbe hozni. A budapesti lakosság tehát nem is tehetett semmi mást, mint hogy saját hétköznapi érdekei szerint szavazzon az Összefogásra. De miért kellett volna a többi nagyvárosnak ugyanígy gondolnia? Miért kellett volna bárki másnak ugyanígy gondolnia?

A kistelepülések leszavaztak arra, amire „kellett” vagy amire akartak. A városlakók túlnyomó többsége köszönte, de nem akart forradalmat, csak egyszerű életet, jó életet. A budapestiek majdnem fele ugyanígy gondolkodott. Akkor valójában ki tehet a Fidesz újabb kétharmadáról?