Erőszakos államosításba kezd a Fidesz?

A fideszes vezetők nyilatkozataiból, sőt a párt egyébként általános elveket és célokat megfogalmazó programjából már korábban világos volt, hogy céljuk az állam szerepvállalásának erősítése, az öngondoskodás ösztönzése helyett egyfajta mindenről gondoskodó, a kádári rendszerre hajazó, helyetted is gondolkodó és cselekvő állambácsi modelljének felépítése. Ez jóval több, mint pusztán az összes hatalmi pozíció kisajátítása és a kontroll lehetőségek kiiktatása, mert azzal a gazdasági és magánéleti szférát csak korlátozottan vagy közvetve érhetik el. Az állam közvetlen befolyásához tulajdonosi pozíció is kell, méghozzá elég erős ahhoz, hogy lényeges hatással legyen a gazdasági folyamatokra.

Ennek a törekvésnek a hátterében a hatalmi szempontokon túl az áll, hogy a Fidesz alapvető sérelemként éli meg, hogy kimaradt a privatizáció dandárjából. Első kormányzásuk idején ugyan megpróbálták ezt némileg korrigálni, de az igazi húsos falatokból addigra már kevés maradt. Az állami vagyon legnagyobb része magánkézbe, jelentős arányban külföldi cégekhez került, és jelenleg ez utóbbiak adják a GDP nagyobbik részét. Kétségtelen, hogy a privatizációt másként is le lehetett volna bonyolítani, ilyen mértékű kiárusítás nélkül is: fontos ágazatok kerültek gyakran minimális összegekért multikhoz vagy éppen hazai vállalkozókhoz, az egész folyamat a korrupció melegágya volt.

A magánosítással szembeni éles kritikák többsége tehát megalapozott, az más kérdés, ugyanilyen hevesen támadná-e a Fidesz akkor, ha a holdudvara időben jobb pozíciókhoz jutott volna. Az a vélemény is jogosnak tűnik, hogy több stratégiai terület szinte teljesen külföldi cégek kezébe került, ami nem igazán szerencsés, és még a térségünkben is kevés példa van rá. Mondhatnánk, hogy mindez már fait accompli, de a jelek szerint a kormány a már-már korlátlan hatalom birtokában másként gondolja. Az utóbbi hónapok eseményei szerint az eszközökben nem válogatva erőszakos visszaállamosításba kezd, aminek kiterjedése egyelőre csak részben felmérhető.

Az egyik fő csapásirány láthatóan a stratégiai ágazatokban történő pozíciószerzés. Ennek első lépcsője az energetika: az itteni, alapvetően multi hátterű cégeket az árszabályozással és a különadóval igyekeznek megfogni és sarokba szorítani. Miután egyszerűen kisajátítani nem lehet őket, olyan helyzetet teremtenek, hogy ne érje meg nekik az üzlet, az elvárt profitot ne is reméljék, ráadásul a kiéheztetés és bizonytalanság a cégek értékét is csökkenti. Ez történik most például a gázszolgáltatóknál, akik közül sajtóhírek szerint többen már a kivonulást fontolgatják. Ha esetleg eladnák magyarországi érdekeltségeiket, az államnak elővásárlási joga van, azaz jó áron átvehetné őket. A kormány a MOL-ba is beszállna, kivásárolva a Szurgutnyeftet. A deal az oroszokon múlik, meg persze a pénzen, de a szándék világos.

Az energetikán kívül a közműcégek is célponttá váltak. Ennek előszele volt a pécsi vízmű körüli botrány, mutatván, hogy a jogi kötöttségek a Fideszt nemigen fogják vissza: más mód is van a megszerzésre, nem feltétlenül kell kivásárolni a tulajt. A közművek esetében az önkormányzatok válhatnak tulajdonossá, persze ezek túlnyomó többsége fideszes kezekben van. A pécsi példa vélhetően nem mindenhol követhető, de a fenyegetés kétségtelenül ösztönzőleg hathat a magántulajdonosokra. Az már más kérdés, biztosan jobb lesz-e a köztulajdonban való működés, a tapasztalat ugyanis nem ezt mutatja, gondoljunk csak a BKV, a MÁV és más közösségi vagy állami cégek körüli botrányokra és visszaélésekre.

A köztulajdonban ugyanis nem csupán az a szép, hogy közvetlenül szolgálhatja a hatalmi célokat. Ami még ennél is fontosabb, kiváló lehetőséget ad a klientúra építésre és az ellenőrizhetetlen pénzlenyúlásokra. Erre számos példát láthattunk az elmúlt években, és ha valaki azt hiszi, hogy az új kormányzó garnitúra majd másképpen csinálja, nagyon téved. Legfeljebb nem lesz senki, aki leleplezzen vagy vizsgálatot indítson, mert valamennyi ellenőrzési és számonkérési fronton a kormánypárt emberei ülnek.

A visszaállamosítási láz más területeken is érzékelhető. A Lex Mal gyakorlatilag szabad kezet ad a kormánynak bármilyen magáncég irányításának átvételére, ami elvi és gyakorlati lehetőséget nyújt a privatizáció felülírására. A módszer egyszerű: vészhelyzetre hivatkozva átvesznek egy céget, majd úgy intézik a dolgokat, hogy a tulajdonos inkább lemondjon róla, így a kiszemelt vállalat olcsón megszerezhető. Ezután vagy állami tulajdonban marad, vagy átkerül más, a hatalomnak szimpatikusabb vállalkozó kezébe. A célt mindkét esetben elérik: az érintett vagyon és piaci pozíció saját érdekkörbe kerül.

Az államosítási szándék a nagy elosztó rendszereket is érinti. A magán-nyugdíjpénztárak tagi vagyonának besöprése ennek eklatáns példája, akárcsak annak, hogy erőszakos és alapjogokat sértő eszközökkel is kész élni a kormány, ha pénzhez akar jutni. Ebben az esetben ugyanis más ésszerű cél nem volt, a felsorolt indokok alaptalanok, még igazi koncepciót sem sikerült keríteni az einstand köré. Egy másik területen, az egészségügyben is számíthatunk koncepciótlan államosítási lépésekre. A nyilatkozatok szerint egyes kórházakat átvenne az állam az önkormányzatoktól és központilag üzemeltetné. Nem világos, hogy ez a központosításon túl milyen előnyökkel járna, hiszen átfogó átalakítások nélkül a finanszírozási helyzet változatlan maradna, csak a jövőben közvetlenül a költségvetést terhelné.

A visszaállamosítási folyamat legnagyobb problémája az, hogy a Fidesz a hatalmi szempontokon túl nem gondolta igazán végig az anyagi lehetőségeket és a következményeket. A tulajdonszerzés még kierőszakolt feltételek mellett is óriási terheket róhat a büdzsére, gondoljunk csak a MOL részvények esetében emlegetett 500 milliárdos összegre. Arról nem is beszélve, hogy az üzemeltetés sem feltétlenül lesz hatékonyabb, mint korábban, sőt. Összességében tehát az állam tulajdonosi szerepének erőltetett növelése a politikai elitnek és holdudvarának biztos jó, az emberek döntő többsége azonban itt is kimarad a jóból.