Ébredések és rettegések 

Kálvária tér, omladozó vakolat, megviselt kapu. A kívülről ijesztőnek tűnő házba egy csilingelő hangú nő invitál. A kaput már ketten fogjuk, így szinte semmi súlya. „Gyertek csak, bárkit szívesen látnak. Elsőre mindenkinek nehéz. A doktornőhöz? Ma sokan leszünk,” csicsergi és máris tovább libben.

A gangos ház udvarán színes festmények lógnak a falon. A tél miatt kopaszok a növények, a fák oldalát puha moha öleli. Székek és padok is vannak. A valamikor kékre festett, de már napszítta ajtón „cicalyuk” ad menedéket a kóbor macskáknak. Mosolygó nő jön szembe, a szűk lépcsőház felé int. Festmények, kéznyomok, sorsok, rajzok kísérnek az emeletre. „Ez a hely a szívügyünk,” mondja Hildegárd nővér, polgári nevén Ildikó. Az alapítványnál az ambuláns és nappali kórházi ellátás nővéri feladataiért felel. Ha egy addikcióval küzdőnek felmegy a vérnyomása, vagy éhes ember téved be, Hildegárd segít. Konzerv vagy alma mindig akad.

Az Ébredések Alapítvány pszichiátriai betegeket gyógyít. A néhai Andy Vajna alapította cégén, az Intercomon keresztül 1991-ben az Ébredések című film bemutatója után. Az Ébredések Alapítvány által működtetett Közösségi Pszichiátriai Centrum a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai Klinikájának pszichiátriai-rehabilitációs osztálya volt, nappali szanatóriumnak hívták. A működési modellt Nyugat-Európában is alkalmazzák. „A kulcsszó a közösség,” mondja Harangozó Judit pszichiáter, a itthon még kísérletinek számító alapítvány vezetője.

A közösségi pszichiátria keretében a betegeket a környezetükben gyógyítják. Hálózatban dolgoznak. A cél, hogy a mentális problémákkal küzdő páciensek kézbe vegyék életük irányítását. Korábban azt mondták nekik, hogy állapotukon sosem tudnak majd változtatni. „El tudja képzelni, hogy hova vezet egy ilyen mondat? Náluk visszakapják a reményt.”

A mentális problémákat nem tartják maradandó agyi elváltozásnak. Inkább úgy tekintenek rá, mint elakadásra, ami a személyiség fejlődését megzavaró traumák és stressztényezők sora miatt jött létre. A fokozott stressz sokféle önpusztító, az immunrendszert is érintő folyamatot generál a szervezetben. A „partnerséggel” az elakadás gyakran feloldható.

Harangozó Juditék páciensei legtöbbsör „ellátási zsákutcába” szorult, vagy a társadalom perifériájára sodródott emberek. Dolgoznak hajléktalanokkal, mélyszegénységben élőkkel, de átlagemberekkel, tanárokkal és mérnökökkel is. Az elmúlt két évben kétszáz kliens fordult meg náluk.

Szép és nehéz emlékek

„Lehet, hogy magas a vérnyomásom. Az elvonási tünet, meg most ideges is vagyok, otthon jobban lennék,” győzködi Hildegárdot egy szinte egész testében reszkető nő. Mellette ül Eszter, közösségi gondozó, aki nyugtatgatja, beszél hozzá. Gyógyszert nem kap, elmúlik majd a vérnyomásingadozás egy kis sétától és a friss levegőtől. „Jó, ha Hildegárd azt mondja, maradok, sétáljunk,” bólint. Feladják rá piros műszőrme kabátját, Eszterbe karol és irány a tér. „Később hívunk taxit és hazamegy azzal,” kiált utánuk Hildegárd, a nő pedig remegő kézzel int: rendben.

„Jó napot, engem már kezeltek itt, emlékszik rám? Hoznék valakit,” toppan be egy húszas éveiben járó lány. „Itt lakunk nem messze, csak előre jöttem,” mondja. „Megnézzük. Melegítsek ételt?” kérdezi a nővér. A lány a fejével nemet int.

Hildegárd addig megmutatja a foglalkozásoknak is otthont adó könyvtárat. Közben mesél. A férfiról, aki korábban mérnökként dolgozott, de sokszor lejárt a közösséghez, hogy verseket olvasson a többieknek. Egy másik férfiról, egy hajléktalanról, aki betévedt hozzájuk, hogy kérjen egy hegedűt. „Nagy nehezen szereztünk egyet. Úgy játszott, mint az álom. Kiderült, hogy külföldön is híres cigányprímás volt.” A halála után egy másik kerület állítólag szobrot akart emelni az emlékére. Hildegárd sóhajt, szép, de nehéz emlékek ezek. De nem cserélné el semmiért, bár olykor kicsivel több segítség – akár anyagi, jól jönne.

Átvisz a Barcsay-terembe, a festőműhelybe. Most ketten rajzolnak, de legutóbb valaki gyöngyöket kért. Hildegárdék nem szeretik megmondani a pácienseknek, hogy mivel foglalják el magukat, találják ki ők, miben lelik örömüket. „Ma még gyöngyöt kell szereznem. Ha másoknak is tetszik, eladhatja és lesz belőle egy kis pénze,” mondja. Megmutatja a „butikot”, ide bárki hozhat, a rászoruló pedig vihet az évszaknak megfelelő ruhákat.

A nappali kórház mellett addiktológiát is működtetnek, igaz, nem úgy, mint máshol. Péteri Dávid pszichológus azt mondja, elterelés helyett az elvonásban segédkeznek. „Ha valaki idejön, hogy ivott és rosszul van, akkor felvesszük a nappali kórházba. Köré szerveződik egy csapat és segítjük az elvonásban, józanodásban.” Utóbbi nem feltétel a visszatérésre. Mindig fogadják és a kliens szintjén segítenek, nem mondanak le róla. Ha a illető motiválható, hogy csak picivel is, de kevesebbet igyon, máris győzelemről beszélnek.

Ica korábbi traumái miatt hanghalló skizofréniás diagnózissal él. Gyűlöli a szót, nehezen is mondja ki, mert amint valaki megtudja, máris beskatulyázzák. „Ha rákerül a kórlapodra egy BNO-kód, csak az leszel az orvos, a nővér, a patikus szemében.” A „beteg” kifejezést sem használja, helyette „sorstársként” beszél azkoról, akiket tapasztalati szakértőként segít.

Az alapítvány hanghallókat segítő módszere még nem tartozik az intézményes pszichiátria gyakorlatához. Itt nem tekintik feltétlenül értelmetlennek a hangokat, hanem mint az álmokban, keresik a szimbolikus értelmüket. „Lehet, hogy egy kritizáló belső hang segít megtanulni kiállni magunkért.” A beszédhangokkal gyakran lehet tárgyalni, partneri kapcsolatot kiépíteni. Az érintett átveheti az irányítást a hangjai felett, azok üzeneteit önismereti segítségként használva. Önsegítő csoportokban dolgoznak, mert közösen, úgy minden könnyebb.

Péter is itt tudott elindulni a felépülés felé. Ma már az alapítvány kommunikációért felelős munkatársa és tapasztalati szakértő. A sorstársakkal kidolgozott egy, az érzelmek felismerését és kezelését segítő kártyát, valamint egy felépülés-társasjátékot is. Szerinte a biztonságérzet, az áldozati szerepekből való kilépés, a pozitív visszajelzések billenthetik ki a skizofréniával küzdőket az állandó önmarcangolásból, az üldözési élményekkel sújtott kilátástalanságból.

Bántalmazás, erőszak, elhanyagoltság, mind közre játszhat abban, ha valaki belekerül a lefelé húzó spirálba, ami mindegyik mentális zavar jellemzője. A kifejlesztett társasjáték szintén spirál alakú, mert megmutatja, hogy nem csak lefelé lehet csúszni, hanem a pozitív önértékelés-deszkákon felfele is lehet kapaszkodni.

Péter irodájába betoppan a csilingelő hangú nő, Júlia, aki beengedett minket. „Azt kaptam az alapítványtól, hogy másfél éve jól vagyok, és már nem félek a rosszabb állapotoktól,” áradozik. Bipoláris depresszióval kezelték több kórházban. Kétszer próbált öngyilkosságot elkövetni. „Nekem nem sikerült, de a bátyámnak igen.” Többször járt zárt osztályon, gyógyszerezték, időnként kikötötték, kiengedték, majd visszazuhant oda, ahonnan bekerült. Vagy lejjebb. Hálás, hogy most teljes életet élhet. „A betegségem úgy nézett ki, hogy vagy nagyon jól, vagy nagyon pocsékul voltam. De mindig rettegtem, mikor leszek mélyen.”

Korábban egy ismerősét látogatta a kórházi pszichiátrián, ahol már őt is ismerték. „Jó kedvem volt és mondták a nővérek, hogy jaj, Júlia, készítsük a szobát? Túl jól érzi magát, hamarosan találkozunk! Rettenetesen fájt, megaláztak, kinevettek.” Jött is a letargia.

„Itt megtanultam nagy kilengések nélkül egyensúlyban maradni. Gyógyszerek persze kellenek, anélkül nem megy, de csak azokkal szintén nem.”

A rendelőben megint találkozunk Icával. „Kávét?” kérdezi, a várakozóktól. A csillárról is lógnak, de mindenki türelmes. „Könnyen leszakadna, ha ott is csüngene valaki. Úgy nézünk ki, mint egy színes romkocsma - ahol alkohol nincs, csak addiktológia. Ahol jó lenni, viszont kényelmetlen ahhoz, hogy mindig itt akarjunk maradni”, magyarázza Harangozó Judit.

A szakorvos büszke, hogy az ország első tapasztalati szakértő képzése náluk indult. A terv, hogy minden orvos és pszichológus mellett legyen egy, hogy ne beszéljenek el egymás mellett a gondozottakkal. „Megkocogtathatja a vállam, hogy hahó, túl gyorsan haladsz vagy épp stigmatizálóan beszélsz. Fontos, hogy perspektívát adjunk. Lehetnek botlások, a spirálból lefele és felfele is van út. De már ott lesz a tudás és a tapasztalat, hogy vissza lehet kapaszkodni.” Ica egyébként azt mondja, a társadalom részéről sokszor érzik az empátiát és az elfogadást. „Egyre több a nyitott ajtó, jó irányba haladunk.” đđĐ