Az emlékezés kényszere
Navracsics Tibor a holokausztról tartott állami megemlékezésen mondotta: „Egy politikai közösség nem élhet csak a múltba zárva, nem élhet csak a XX. század tragédiáinak elemzési hálójába bonyolódva. Az áldozatokat meg kell siratni és el kell temetni, az elkövetőket meg kell találni és meg kell büntetni, de tovább kell lépni a XXI. századba.”
Kellően át nem gondolt kifejezések ezek, amelyek arra ösztönzik a holokausztban érintetteket, hogy ideje fölhagyniuk a múlt folytonos emlegetésével.
Tisztelt Navracsics Úr! Ellentétben az Ön állításával, a zsidó közösség nem él a múltba zárva, hanem tevékenyen részt vesz az ország életében.
Az áldozatokat megsiratták és siratják máig is. Eltemetni őket azonban nem áll módjukban, mert „Magyarország legnagyobb temetője Auschwitzban van” (Áder János szavai). Oda pedig magyar vagonokban szállították őket.
Igaz, az elkövetők közül sokakat megtaláltak és megbüntettek, de ami a magyar zsidósággal történt, azért a magyar állam, annak vezetői, kormányzója, törvényhozása is felelős volt – 1920-tól 1944-ig.
Igazságügy-miniszter Úr! A XX. század tragédiáinak elemzési hálójába valójában a kormánya bonyolódik bele. Mert egyfelől ilyen szavak hangzanak el a hatalom oldaláról:
„Magyarok voltak a gyilkosok, magyarok voltak az áldozatok is.” (Pokorni Zoltán a Cipők emlékműnél.)
„Minden megengedő, önfelmentő vagy önigazoló gesztus oda vezethet, ahol most állunk.” (Áder János köztársasági elnök auschwitzi beszédéből.)
Másfelől: a bűnökért felelős magyar állam kormányzóját és uralmának egész korszakát éppen a mai országvezetés rehabilitálja és oldozza föl minden bűne alól egy ártatlan, magyarrá honosított arkangyal képében.
Hogyan is lehetne emelt fővel és megnyugvással továbblépni a XXI. századba ilyen, egymásnak ellentmondó nyilatkozatokkal és tettekkel? A választ a kormánynak kell megadnia.
Zágon Ernő
E-mail
