Akiknek az élete a harc a szemét ellen
Söprik az utcát az utcaseprők – énekelte a Kádár-kor megmondóembere a „köztisztaságiak himnuszát”, amelyben a dolgozó, az utcaseprő ügyefogyott, teszetosza alakként jelenik meg. „Mennek egy lépést, sepernek kettőt”, ironizált a dalnok, hogy a konzekvenciát levonja: „így lesz az utca, utca tiszta, tiszta, tiszta kosz. Igen.” Lehet, hogy Hofi Géza korában így volt. Pest megye (Gödöllő környéke) és Nógrád, a régió háromszázezer lakosa mégis megdöbbent, amikor azt hallotta, a szemetes hétfőn nem jön. És valóban: nem jött a gyűjtőkocsi (esetünkben a Zöld Híd), a gödöllői kukástelepen dekkolt némán az egész flotta.
Az üzemanyagkészlet 8000-9000 literre apadt, a tankolásra fordítható pénz is elfogyott, csak a temetők környékéről szállították el a hervadt koszorúkat. A hulladékgyűjtést és -szállítást kis politikai purparlé után „belügyi igazgatás” alá vonták, a nonprofit szervezet fölött az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság vette át az ellenőrzést. A hulladékszállítási társulás elnöke, Gémesi György lemondott, hamarosan a menedzsment is távozik. A kormány a süllyedő ágazatot 26,4 milliárdos gyorssegélyben részesítette. Most nyugalom van, de volt kiborulás.
A telepen, a Repülőtéri út legvégén még tapintható némi idegesség. A belépéshez a katasztrófavédelem engedélye kell. Meg is kapjuk. Áthajtunk két recepción, amíg a parkolókhoz eljutunk. A betonon hosszú kocsisor, reggel hat óra, munkakezdés, el kell ismerni, változott a világ. Gyermekkorunk svájci sapkás, atlétatrikós, cajgnadrágos kukásai után a modern szemetes autóval jár a munkába. Van, aki Fótról, van, aki Vácszentlászlóról, akad, aki Pécelről érkezik.
Még sötét van, pislákolnak a lámpák. A főépület előtt három, zöld színű kukáskocsi áll, a motort is túráztatatják. A mi egységünk Mogyoród térségét (annak is a felső végét) készül majd legyűjteni (így mondják). Mogyoród nevezetessége egyrészt a mogyoródi csata, amit a Béla-fiak, Géza és László vívtak I. András izgága nagyfia, Salamon király ellen. A másik maga a Hungaroring, arra most nem megyünk. Ami Bélát és Lászlót illeti, a híres csatáról – Gézáról, Istvánról, Salamonról – a helyi erők sem tudnak.
– Jézusom! – csodálkozik Detti, a nemzeti trafikos történelmi felvetésünkön. – Csak nem meghalt valaki?
Ami Vettelt vagy Hamiltont illeti, a verseny Mogyoródnak is üzlet, arról mindenki tud, de túlságosan a Forma–1 sem rázza meg a helyi népet. Tudomásul veszik, hogy olyankor dugó van.
A telepen a diszpécser srác mondja: délelőtt kommunálisra megyünk, tehát szabvány házi szemetet gyűjtünk. Kéthetenként viszik a szelektívet. Megtudjuk, kiváló baráti csapatot kísérünk el, „a Gábort, a másik Gábort és Tibort”. Ez később fényesen be is igazolódik. A lépcsőtől balra áll „a szemét szobra” posztmodern művész által megformálva, PVC-ből, alumíniumlemezből, üvegből és műanyagból. Tulajdonképpen egy vicces szörnyalak, megbámuljuk és fotóztatjuk magunkat. Elöl a bejárattal szemközt a fedett dohányzó-dühöngő áll. Rágyújtani csak itt szabad a sok szemét miatt, márpedig a kukások többnyire dohányosok. Ez, mint később belátjuk, teljesen érthető: a cigiszünet, az önfeledt hunyorgás a Napba, a kilépés az idő koordinátái közül a kukás életforma része. A bejáratnál tíz-tizenöt fős csoport gyülekezik, vezényszavak pattognak („a négyesre mentek, Józsi”, „a menetleveled megvan”), a kávégép nonstop pumpálja a feketét. A gyűjtés kétműszakos. A gyűjtőkocsik hatkor, fél hétkor indulnak el, és este tízig meg sem állnak. A finanszírozási mizéria a cég műszaki tartalékait is felemésztette. Egy átlagos gyűjtőautó (legyen az MAN vagy Iveco) hat évre van kalibrálva, de addig ritkán tart ki. Arra már semmi nem marad, hogy új kocsikat vásároljanak, tengernyi pénz megy karbantartásra, a hidraulikus alkatrészek kényesek, gyorsan kopnak. A gödöllői dombvidéken a terepviszonyok miatt nem ritka az alvázrepedés.
Mindezt van időnk megbeszélni, mert először tankolni vonulunk. A cső mellett egy másik kocsi áll, a kút forgalmas, már világosodik. A mi csapatunk alkalmi társaság, zöld-sárga egyenruhájukban (zöld mundér, citromsárga láthatósági mellény) igazi klasszisoknak látszanak. Mi vagyunk a mogyoródi selecao. Lemaradunk, de a HÉV előtt találkozunk. A dűlőútnál, az első kiürített kuka után gyors cigiszünetet tartunk. Ez a dolgok normális ritmusa. A dombokról szórványos kutyaugatás. Az üzenet lényege: hé, fiúk, megjött a szemetes. A hegy kutyái ismerik szakembereinket. Csak üdvözlésként csaholnak: „Helló, Tibor, szervusztok, Gáborok.”
Miklián Gábor, a sofőrünk a hidraulikus részeket tisztítja. Ősz van, már sok a falevél. Tóth Gábor, a fiatalabb, baseballsapkás a jobb oldali rakodó, Tóth Tibor a bal oldali platón áll. Hogy mi kell a szakma gyakorlásához? Abban a fiúk egyetértenek: bőven elég a nyolc általános. Nem kerülhetjük meg a szót, megkérdezzük, veszélyben van-e a balhé után az állásuk. Mosolyognak. Kukásra mindig szükség lesz.
– Reméljük, gyorsan lemegy minden – mondja a szóvivő, Tóth Gábor. – Nézze, ez politikai játszma. Pedig – mondja tűnődve –
a szemét ügyében nincs politika. Ez szakma. Leváltják majd a vezetőket, újak jönnek. Szállítóra mindig szükség lesz.
Tóth Gábor az utolsó magyar honvédek közé tartozik. 2002-ben számolták fel a sorkatonaságot, ő az utolsó kilenc hónapos szolgálati állományhoz tartozott. Mint mondja, kifejezetten örül, hogy lehetett katona.
Tágra nyílt szemmel bámulunk, de fogadjuk el, jó volt, élete nagy kalandja. Rögtön utána pénzt kellett keresni, apja is ezt a szakmát űzte, ő is belépett a Főkeféhez, majd átjött ide. Szerette a fővárost is, bár a forgalom, az örök kiabálás a szemetesek idegeit is megviseli. A csöndes vidéki utcák világa közelebb áll hozzá.
– Mondjuk úgy, belekeveredtem, később megszerettem. Harmincvalahány évesen, tizenöt év szolgálattal nem tudnék változtatni.
Tegyük hozzá, nem túl sokért. A szemetesek fizetése 200–240 ezer bruttó. Plusz cafeteria. Gábor tanult szakmája az autófényezés, az nem jött össze. Gábor sem ejt túl sok szót róla.
A kukás szakmában nem ragad meg mindenki könnyen. Martinák Balázs, a Zöld Híd szállítási operatív vezetője mondja: ezt a munkát nem egyszerű megszokni. Nyáron a gyötrelmes szag, az erjedés, a bomlás bűze az idegeket kezdi ki, de az igazi próbatétel a tél, a mínusz tíz, amikor a kesztyű is ráfagy a rúdra, és ha az ember a kezét kihúzza, a kesztyű ottmarad. Mondják, aki az első telet kibírja, a szakmában marad. Szemétügyekben nincs szünet. Menni kell, ha esik, ha fúj. Nem ritka, hogy a jelentkezők egy része azonnal bedobja azt a kesztyűt.
– Nem véletlenül hangsúlyozom a srácoknak, ha eligazítást tartok: nálam ők az igazi úriemberek – mondja Martinák Balázs. – Mert amit ők csinálnak, senki más nem csinálja meg. Megtisztelő nekünk, hogy van 150-170 nagyszerű ember, aki elvégzi ezt a munkát. Mi azért élünk tisztán, mert ők ezt vállalják.
A Zöld Híd sokat ad emberei méltóságára. A rendes munka- és védőruhára, meleg csizmára. A sofőrfülkében van kézmosó, mert az emberek a fülkében esznek, ha délben leállnak fél órára.
Felbőg a motor, épp lejtőnek megyünk. Bármennyi a lóerő, a fagyott úton, sárban, jégen hegynek fölfelé, hegyről lefelé néha akadnak problémák. Szó szerint. Az elakadás. Ami horror, a kiszabadulás hosszas idegmunka.
Miklián Gábor nem olyan közlékeny, mint druszája. Amikor azt kérdem, hogyan lett szemetes, szűkszavúan annyit mond: hosszú történet, szerepet játszottak benne a családi mellékkörülmények. Most ez van.
Átgurulunk a magasfeszültség alatt. A domb gerincén kibelezett autók állnak. Mondják, a szemét szórakoztató, tulajdonképpen történelmi forrás. Egy társadalom állapotát, szokásait, szerkezetét, egészségügyi helyzetét lehet belőle megismerni, ahogy Pompei romjai között olasz régészek tették gabonamagvakból, mozaikokból, az árnyékszékek alapanyagából kutatva, ki mit evett, miféle kórban szenvedett az anyag tulajdonosa. Japánban jövedelmező munka lomtalanításkor az utcát járni, kétéves hiperkütyüket lehet a lomból kibányászni. Calcuttában elfogyasztják az eldobott gyümölcshéjat is. Az is korjelző, mit tart a magyar szemétnek, mit dob ki. Különös dolgok kerülnek elő. Tibor meséli, találtak már kukában ezüst étkészletet is. Volt, aki kivágta a tavalyi ruhatárát, ahogy tavasszal szokták az angolok. De a legkedvesebbek az értéktelen kacatok. A játékmaci. Találtak már Halloween-lámpát Tesco-vésetekkel, de viharlámpát meg állólámpát is.
Legördülünk a földutakról, újra betonon járunk. Utunk végére kisüt a nap is. Kezdem érteni Gáborékat, mi is a jó a szemétben. Mi az, ami a munkában örömet ad? Lehoznak pár köbméter hulladékot a hegyről (holnap újrakezdik), és a porták előtti üres szemétgyűjtő a megtisztulás, az újrakezdés érzetét kelti. Holnapig ki lehet engedni. Hajtós a reggel, ejtőzős a délután.
Lezöttyenünk egy nemzeti dohányboltban, hogy kávé mellett a döntő kérdést feltegyük: becsülik őket az emberek? Nem nézik le, nem tartják páriának a szemetest? Hosszú csönd telepszik ránk. Akadozva érvelnek.
Kukásnak lenni bizonyos határok között egzisztenciális biztonság. A munkát nem happolja el senki. Itt nincs konkurencia.
De ha a szemét ellep minket, nyomában fertőzésveszély jár, megérkezik az élősködő, a patkány, a csótány. Most, amikor két nap kihagyás után újra feltűnt a szemetes az utcán, a népek szinte ünnepelték őket. Ezt hívják bizalomnak.
Egy kis hallgatás után Gábor, a sofőr mondja ki:
– Másrészt van olyan ember, aki a szemetest lenézi. Mert mi nem vagyunk mások, csak… csak munkások.
A két „csak” szíven üt minket. A munkás szó évtizedek apoteózisa után most mélységes lefokozás Magyarországon.
Gáborék indulnak. A sofőr csöndes mosollyal teszi hozzá:
– Még ha egyszerű emberek vagyunk is, az a fontos, hogy mindenkor emberek maradjunk.
