A segítés jutalma: kiégés

A kibomló lombok és nyíló virágok egyre több családot és sportolót csalogatnak ki a Népszigetre, ami különösen igaz volt a húsvéti hosszú hétvégén. Az idillből nagy kontrasztba lépünk át: a közeli luxusapartmanokból kiáramló embersereg között batyuikkal cammognak férfiak, hogy a még fagyos éjszakákon menedékre leljenek a sziget déli csücskében álló Isola hajléktalanszállón – sokuk utoljára.

Az Isola néven ismert éjjeli menedéket működtető Léthatáron Alapítvány május közepén kénytelen leállítani működését a Népszigeten. „Ami velünk történt, az jól megmutatja, milyen magára hagyott a területünk. Ezzel a támogatási rendszerrel, a hiányosságaival az állam burkoltan is elismeri, hogyan áll a hajléktalanellátáshoz”, mondta lapunknak sztoikus nyugalommal a levitézlett épület falai között Gróf András, az alapítvány munkatársa.

A menedék 1992 óta szinte bárkit befogadott, akinek fekhelyre volt szüksége, éjszakánként 76 ember hajthatta álomra itt a fejét. A vég kezdete az utolsó működési engedély kiadásakor jött el: a szabályok értelmében idén májustól legfeljebb 26 embernek lehetne helyet biztosítani, ami anyagilag lehetetlen helyzetbe hozta az Isola működtetését. Az állami támogatásból származó évi 59 millió forintos bevétele ugyanis a felére csökkenne az intézménynek, amiből már képtelenség kigazdálkodni az ellátás fenntartását, a szociális munkások fizetését. A „léthatáron” kifejezés financiális oldalról is utolérte az alapítványt.

Az intézmény átvészelt több természeti katasztrófát, a hajléktalanellátás többszöri törvényi átszervezését, ingatlanvitákat. „Beletörődtünk. Elfáradtunk”, mondja kiégettséget jelezve Gróf András, hogy a stábjuk miként éli meg, hogy el kell hagyniuk a helyet, ahol oly sokat dolgoztak.

Keserű az apropó, mégis mosolygós arc fogadott minket a Népszigeti úti épület bejáratánál. Hegyi Armand intézményvezetőként az első másodpercben demonstrálta az Isola hírnevét. Befogadó szemléletüket mindennap a legproblémásabb, más szállókról kitiltott ügyfelek erősítik meg.

„Véghajrában vagyunk”, mutat egy feliratra, ami jelzi, heti tíz fővel csökkentik az éjjeli menedék ágyszámát. Ezzel is arra ösztönzik korábbi ügyfeleiket, hogy keressenek másik helyet. Nem kevés ellátottról van szó: a pici épületek ágyait csak az idei évben már 160-an, tavaly több mint 450-en vették igénybe legalább egy éjszakára.

„Ezzel már nem foglalkoztunk”, sandított az omló vakolat felé Hegyi. Decemberben vált nyilvánvalóvá a stáb számára, hogy sem a Fővárosi Önkormányzat, sem az ingatlant tulajdonló Evangélikus Gerontológiai Egyesület nem tudott alternatív helyet felajánlani, ahol rentábilisan működtethetnék a szolgáltatásukat – igaz, kötelezettségük sincs rá.

A szakzsargonban csak fapadnak nevezett éjjeli menedék szobái megfelelnek a kifejezés felé támasztott elvárásoknak: pusztán két-két emeletes vaságy és matracok találhatók a szobákban, pőre radiátorok mellett. Évente csak néhány javításra, festésre, az eltört berendezés pótlására volt lehetőségük a keretből. „Ez az épület a rendszerváltás óta nem változott”, jegyzi meg. Egy apró változást a vizesblokkban mi szúrunk ki: a padló csempéjét egyszerűen ráhúzták a korábbi rétegre. „Valóban, volt három árvíz, a hibákat magunk javítottuk ki”, helyesbíti korábbi álláspontját Hegyi.

Az intézményvezető hangjából süt a nosztalgia, ami magyarázatot ad kitartó mosolygására. Büszkén osztotta meg: náluk nem volt poloska, amit nemcsak más hajléktalanszállók, hanem mentőállomások, diákkollégiumok és idősotthonok is megirigyelhetnének Magyarországon. „Az átmeneti szállókat havi kilencezer forintért lehet igénybe venni a városban, ahol bár jobbak a körülmények, a poloskák rendszeres problémák forrásai. Mi sem értjük, de itt ilyen probléma nincs”, mondta Hegyi Armand.

Eközben az udvarra megérkeztek az első szállóvendégek – este hatkor nyílnak meg a szobák. Köztük macskák szaladgálnak ide-oda, jól kijönnek a lakókkal. „A rekord negyven macska volt a szállón, de persze már évek óta gondot fordítunk az ivartalanításukra”, tette hozzá Hegyi.

A konyhán türelmesen várakoznak a vendégek, a vacsora „Isola-leves” lesz. Neve ellenére nem igazán helyi kulináris specialitásról van szó. Az állandóságot két összetevő adja: ételízestő és levestészta, amit – ha volt mivel – az adományba kapott élelmiszerekkel együtt főztek fel a hagyomány szerint.

„Szerettem ide megérkezni. Nézzen körül, milyen gyönyörű innen a naplemente”, mutatott túl a kerítésen egy szállóvendég, István az udvaron. Megállapításával senki nem tudna vitatkozni.

Ha valaki nem érte be a látvánnyal, az Isolába bármilyen állapotban meg lehetett érkezni. „Aki időben jött, kapott szállást éjszakára, még ha a kapuban is itta meg az utolsó korty borát vagy a parti erdőben szállt el valamilyen drogtól”, mondta Hegyi. Az Isola tehát annak a rétegnek volt biztos lehetőség, akik kiszorulnának máshonnan az életmódjuk, habitusuk miatt. „Bent persze már szabályok vannak. Itt is lehet kitiltást kapni, de azért tenni kellett”, jegyezte meg Hegyi.

Az erdős környezet nem csak a látvány miatt volt hasznos a hajléktalanoknak: mivel nincsenek a környékbeliek szeme előtt, a szerhasználók is relatíve zavartalanul, biztonságban érezték magukat. „A városban rendszeresen mentőt hívnak hozzájuk, ami rengeteg problémát jelent számukra. Itt viszont a tapasztalt kollégák csak indokolt helyzetben intézkedtek”, mondta Hegyi a hely vonzerejéről.

A belépési küszöbön is érzékelhető, az emberileg biztosítható legnagyobb rugalmasság jellemezte a szakmai stábot. Ha azt látták Hegyiék, hogy valami egy lakó javára válik, akkor további lehetőségek is megnyíltak: sokan dolgoznak a szálló látogatói közül, jellemzően konyhai takarítóként vagy építkezéseken kapnak állást, de utcaseprőknek is gyakran indult el csoportja a hajnali órákban. Ezért a műszakkezdéshez tudták igazítani a ki- és beléptetést.

„Le a kalappal a stáb előtt”, mondta István az ellátottak nézőpontjából. A férfi 1995 óta rendszeresen aludt a népszigeti szállón. „Nem barátságról van szó, mert ahhoz hivatalosabb ez a viszony Armandékkal. Tartották a határokat, de értelmesen lehetett velük beszélgetni, márpedig minőségi beszélgetésre kevesekkel van lehetőség”, értékelte a Hegyi–Gróf-csapat profizmusát. Saját sorsa felől nem aggódik: állítja, talál másik szállót, de a megszokások és a szép környezet hiányozni fog. „Nem tudtál úgy idejönni, hogy egy kicsit ne billentené helyre a napod. Márpedig az ittenieknek sok keserűség jutott.”

„Akiket innen is kitiltottak valamilyen stikli miatt, inkább itt kódorogtak a szigeten, amíg visszajöhettek”, mondta ránk pillantva Tamás, aki a lemenő nap fényét könyvolvasásra használta fel. A rossz érzések még nem környékezik, igyekszik nem gondolni arra, mit veszít el, amikor tovább kell állnia. „Volt már veszteség elég”, tette hozzá a férfi.

Az utcát a mentális problémákkal küzdők is próbálják elkerülni – lehetőségeikhez, képességeikhez mérten. Aki fel tudta mérni, mi várna rá a megszűnést követően, kénytelen változtatni az életmódján – véli a szakmai stáb. „Egyeseknek az fog segíteni, hogy bezárunk”, mondta Hegyi, aki szerint ez több hajléktalant felrázhat.

Ügyfeleik egy köre idomulni fog a többnyire jobb infrastruktúrájú, de szigorúbb szabályok szerint működő szállásokhoz, ami önmagában előrelépés lehet. Akadnak azonban olyan lakóik, akik már évtizedek óta hozzájuk járnak, Gróf András szerint ezekkel a kliensekkel különösen jót tehet a változás. Csodát persze nem várnak,
legtöbb ügyfelük egyszerűen átkerül egy másik intézménybe, amiben próbálnak nekik segíteni.

„Május közepén költözöm albérletbe”, mondta az udvaron egy férfi, aki fél évet töltött el a népszigeti intézményben. Pár hónapra elveszítette az állását, ezért az utcára került. Az Isolában eltöltött hónapok során tudott annyit spórolni, hogy visszatérhessen a normális lakhatásba. „Dunakeszire járok dolgozni építkezésekre. Innen a XIII. kerületből ezt könnyen meg tudtam oldani”, fűzte hozzá.

Jóllehet akadnak szerencsés példák, a lakók nagyobb része nehezen válthat.
A hajléktalanok távolról sem „nomádok”, kapcsolati tőkéjük, napi rutinjuk vagy munkájuk egy környékhez köti őket. Jellemző például, hogy környékbeli lakók adnak ételt vagy ruhát, apró segítséget – ezt gyorsan elveszítenék, ha a főváros egy másik környékén kellene új napi rutint kialakítaniuk. „Amikor költözni kell egy szállóról egy másikra, többekben ott a félelem, mert nem ismerik eléggé az új környéket”, beszélt segítői tapasztalatairól Misetics Bálint, A Város Mindekié civil szervezet korábbi vezetője.

Az idősebbek, különösen a mentális betegséggel küzdők még nehezebben alkalmazkodnak, sokkal jobban rá vannak szorulva a problémáikat ismerő személyekre. A drogfogyasztók azért kerülhetnek nehéz helyzetbe, mert függőségük kielégítése a legfontosabb, nehezebben hagyhatják el a dílereiket.

„Hónapokig itt élhet majd az erdőben a mostani lakók egy számottevő része”, mondta Gróf András. Emiatt az alapítványi vezető már bizonytalan egy korábbi döntésében is. „Amikor a működési engedélyünk utolsó meghosszabbítását sikerült elérni, az volt a cél, hogy lehetőleg nyáron legyen vége. Ma már lehet, hogy nem így tennék”, mondta. A tél szerinte minden lakót arra sarkallna, hogy új helyet találjon, ám a meleg idő ez ellen dolgozik, az ellátási láncból kiesni viszont mindig kockázattal jár.

Az Isola elvesztése két okból probléma – erről már Misetics Bálint beszélt lapunknak, aki 2019 óta a főpolgármester lakás- és szociálpolitikai főtanácsadójaként tevékenykedik.

„Egy mintaértékű, nagyon befogadó, sajátos megközelítésű helyet veszít el a főváros”, mondta a szakember. A befogadás nem pusztán azt jelenti, hogy a máshonnan kitiltottak is helyet találhattak az Isolánál. Annak ellenére, hogy milyen problémás lakókkal volt dolga az Isola-csapatnak, vendégeikkel következetesen a kölcsönös tisztelet nyelvén kommunikáltak, a leggyakoribb szó az „uram” megszólítás mellett a „kérem” volt. „A szabályaink között több a kérés, mint a tiltás”, mondta Gróf András. Ezt a szemléletet a hajléktalanellátásban dolgozó több forrásunk is kiemelte az Isoláról. Ha új kolléga érkezett, igyekeztek őt bevezetni ebbe, mert más intézményekben „nem ilyen rutinra tesznek szert a munkatársak”. Gróf szerint ott több a személyzet dolgát könnyítő, a lakók életét nehezítő szabály és hozzáállás.

A kisebbik probléma – talán meglepő módon – a kieső férőhelyek száma Misetics Bálint szerint. „A hiedelmekkel ellentétben a fővárosi hajléktalanellátásnak vannak szabad kapacitásai, adott a lehetőség fedett fekhelyet találni az Isolából kikerülőknek”, mondta Misetics. A kiesés – mint azt bemutattuk – inkább területi jellegű problémákat okoz, mert a közelben nincs más éjjeli menedéket nyújtó intézmény.

A legtöbb ellátó intézmény a nyolcadik kerületben található, ami miatt a Pikó András vezette önkormányzat is szót emelt már. Szorgalmazza, hogy a főváros területén arányosabban osszák szét az intézményeket, hiszen a hajléktalanság nem kerületi sajátosság. Ebben megértő fülekre talált Misetics személyében, aki stábjával a főváros hajléktalanellátási stratégiájának előkészítésén fáradozik.

A fővárosi fenntartású Budapesti Módszertani és Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) mellett az alapítványi és egyházi intézmények is (Menhely Alapítvány, Máltai Szeretetszolgálat és társaik) évtizedes, örökölt intézményi adottságokkal küzdenek. Misetics szerint a rendszerváltozás után ugyanis a megüresedő állami ingatlanok, például laktanyák, elavult üdülők vagy diákotthonok épületeit kapták meg hajléktalanellátásra az egyes szolgáltatók. Ez területileg torz viszonyokat eredményezett, ráadásul az intézményeknek folyamatos kihívása, hogy a korszellemnek megfelelően alakítsák át őket.

A helyzetet csak újabb épületek bevonása oldhatná fel. „A hajléktalanellátás továbbra is forró krumpli a városvezetők között”, mondta Misetics. Bár vannak törekvések, nyíltan kevés polgármester vállalhatja fel, hogy új szállót nyitna, mivel az a környékbeliek ellenérzéseit válthatja ki. Így e teher jelentős része Miseticsék csapatára hárul, hogy a készülő stratégiában érvényesítsék az észszerű ellátás szempontjait. „Az biztos, hogy az önkormányzatok korlátos forrásai, az állami normatíva mértéke nem teszi lehetővé, hogy a nagy intézmények helyett több kisebb jöjjön létre Budapesten”, summázta a szakember. Ha lenne is átalakítható épület, arra helyi forrás nincs, ezért kizárólag uniós pályázatokra hagyatkozhatnak a fővárosban. „Amíg ilyen forrás nem akad, addig fejlesztés sem valósulhat meg. Marad a szakmai szemléletmód-váltás, hogy az Isola-belihez hasonlóan minél emberibb bánásmódban részesüljenek az ellátottak”, mondta Misetics. Bővíteni tervezik a hajléktalanok társadalomba való újraintegrációjának programjait. „Remélem, hogy ehhez az Isola szakemberei minél többen tudnak majd csatlakozni, mert ilyen tudásra és mentalitásra van szükségünk” – zárta Misetics.