A gyarmatosítók gyarmatosítása

„Erdély egy másfél milliós közösség, erős politikai kultúrával, szervezetrendszerrel. Naivitás azt hinni, bárki mondja, hogy Budapestről lehet irányítani az ottani politikát” – így nyilatkozott Németh Zsolt két héttel a romániai önkormányzati választások után. Kristálytiszta be- és elismerés. A váratlan mondatok kulcsszava itt nem a „naivitás azt hinni” vagy a „Budapestről [nem] lehet irányítani”, hanem a ravaszul elejtett „bárki mondja” formula.

Azt ugyanis, hogy Budapestről lehet irányítani az erdélyi politikát, sőt csak úgy lehet, és csak úgy kell, nem „bárki” mondta, hanem a Fidesz, és ebbe a gyűjtőfogalomba vastagon beletartozik maga Németh Zsolt is. Mint a magyar Erdély-politika egyik főállású irányítója, aki legutóbb az önkormányzati választásokon kísérelt meg utat mutatni, választási plakátokról és kampányanyagokról egyaránt. Ez az út azonban nem vezetett sehova. Legalábbis nem a szavazatok és az urnák, a politikai életképesség felé. Németh Zsolt Erdélyben céltudatosan gyalogolt bele saját, több évtizeden át érlelt naivitásának csapdájába. És most tanult belőle, a jelek szerint.

Trianon óta nem egy kísérlet volt arra, hogy a „másfél milliós közösség” ne érezze magát másfél milliónak, közösségnek meg pláne ne. Ne tanuljon „politikai kultúrát”, és ne építsen „szervezetrendszert”. Ne vegyen részt az önkormányzatokban, ne találja ki a saját ellenzéki, kormányzati helyét. Mikor mit lehetett és kellett. És egyáltalán: ne legyen. Másfél millió ember (erdélyi magyar vagy sem) együtt ugyanis elég veszélyes nehézkedési erő. És végül is (még) mindenhol ott van, ahol ennek a másfél millió embernek ott kell lennie. A Fidesz igen következetesen dolgozott azon, hogy ne ott legyen, ne úgy, és ne együtt, ahogy egyébként ezt Erdélyben jónak látják. A trianoni nemzetközösség-gyengítési verseny dobogós helyezettje a magát nemzeti oldalnak nevező párt. És mint annyi más versenyző, a Fidesz is elbukott, ezt ismerte be Németh Zsolt a HVG-nek adott interjúban.

Hogyan jutottunk eddig, és mi jöhet eztán?

A Fidesz most újat mondott (hátrált), pedig azt lehetett hinni, már mindent megüzent Erdélybe, amit meg lehet üzenni. Amióta a jobboldali „nemzetpolitika” virágkorát éri, Erdély maga vált egy bárhova kitűzhető, bárhol meglobogtatható üzenetté. Akciós politikai öntapadós matrica, és az áll rajta, hogy ti nem tudjátok, nem meritek, de mi tudjuk és merjük. Mi vagyunk – üzente a jobboldali kommunikáció – az egyetlen nemzeti igazság, és rajtunk kívül nincs élet a nemzeti politikában. Mi üzenünk, nektek pedig az egyetlen feladatotok, célotok, hogy vegyétek az üzenetet. Így épült fel Erdély, a nagy nemzeti visszhangfal.

Azért vagytok, kedves erdélyi barátaink – jött át a határon az egyetlen, semmivel össze nem téveszthető, túl nem kiabálható hang –, hogy mi üzenhessünk nektek. Hermész szerepében gyakorta maga Németh Zsolt. Budapestről hangzott el a végítélet: az erdélyi magyar politikai közösségben (amelynek Magyarországról nézve semmi, de semmi köze nincs a romániai politikához, még köszönő viszonyban sincs vele, csak úgy van, benne, a nagy kelet-európai semmiben, mint a mi nagy, közös, gyermekkori mesehelyünk, az „egyszervoltholnemvolt”) nincs demokrácia. „Egyszervoltholnemvoltot” kívülről kell megmenteni, újratelepíteni, mert itt segítség nélkül nem nő már más, csak dudva, esetleg némi muhar. Kevés dudva, kevés muhar. Kevesen vagytok, és semmiképpen sem elegen: így láthatta Erdély kevésnek – Budapestről – önmagát.

És segítségként, a pótolhatatlanság biztos jeleként érkeztek is a nagyon melegen, kötelező jelleggel ajánlott javaslatok, tanácsok, utasítások a nemzeti kormánytól. Hadüzenet hadüzenetet követett: a hangzatosan nemzetpolitikának nevezett, határokon átívelő klientúraépítés egyértelmű pedagógiai célja az volt, hogy rávezesse az erdélyieket, aki nincs a Fidesszel, az nincs. Az RMDSZ-t nemcsak megrekcumozták, megkokizták, hanem kizárták mindenből, hogy megértse: nincs túlélésre játszás, kis kiegyezés, kert alatti külön út, elsunnyogás, nincs „túléljük az Orbán-érát”.

Nagyon hamar egyértelművé vált a szándék, hogy a Fidesz számára az a fontos: Budapestről irányítsák az erdélyi folyamatokat. És úgy irányítsák, hogy az a magyar jobboldalnak jó legyen: saját embereit Erdélyben helyzetbe hozhassa, szavazatokat gyűjthessen, határon túli témákban kizárólagos hangon szólalhasson meg. Megélhessen Erdélyből. Marosvásárhelyen, Kolozsváron és sajnos Bukarestben is pontosan értették: itt nem új „stratégiai partnerségről” van szó, nem nemzet, hanem pártépítés, hatalomerősítés folyik.

A Fidesz nem építkezik Erdélyben, pláne nem Romániában (és ennek a legbiztosabb jele az, hogy a kulturális intézményes kapcsolat akkor épült le csontig, amikor két erdélyi magyar származású kultuszminisztere volt a két szomszédos országnak), hanem Budapestet kültelkesíti Erdélyben. Nemzeti kullancspolitika. Centralizált intézmények, szigorúan ellenőrzött magyar kormányzati kapcsolattartók, kiküldöttek, egyre kevesebb úgynevezett határon túli kezdeményezés, program, kizárólag magyarországi belpolitikai célokat szolgáló protokollmegjelenések, a nemzetpolitikai témák elszegényedése, elkopása: Erdély a Fidesz kampányelőszobájává, edzőtermévé vált. És benne az erdélyiekre egyetlen feladat hárul: biztosítani a betérők komfortérzetét, gyors ütemben kiépíteni Budapest alsót.

Az erdélyi magyar politikusok kifutófiúkká, masszőrökké, portásokká minősültek át. Megállíthatatlannak, szégyenteljesnek, megalázónak tűnt (és az is volt) a leépülési folyamat. Volt, aki kedvvel vetette magát alá (ha már egyszer azt mondják, hogy ez és ennyi a nemzeti politika), volt, aki fogcsikorgatva (hogy legyen meg Orbán Viktornak, ami az Orbán Viktoré, hátha tényleg nincs élet az udvaron kívül). És voltak, akik sehogy se: ők voltak az RMDSZ utolsó kamikazéi. És még a legelszántabbak sem hittek abban igazán, hogy túl lehet élni mindazt, ami most folyik Romániában. Hogy a Fidesz által ihletett és támogatott negatív kampány sem végzetes. Hogy magyarországi párttámogatás nélkül is lehet működni. Hogy a széteső román kormányok és ellenzék lavinája alól is ki lehet keveredni. Totális válság van, és az RMDSZ mégis szavazatokat és haladékokat kapott. Életet nyert.

Valami elkezdett működni. Az a bizonyos másfél milliós közösség. Amelyről – ellentétben Németh Zsolttal – egyáltalán nem mernénk állítani, hogy erős. Sőt. Még csak azt sem, hogy politikailag kulturált és szervezett. Csak azt, hogy (még) felismeri a politikai kulturálatlanságot, azt, amit Budapestről a Fidesz – előre megfontolt, taktikai szándékkal – Erdélybe akart exportálni. Hogy megértette: saját szervezetlenségénél már csak a szervezettségnek álcázott budapesti káosz a nagyobb és veszélyesebb. Az erdélyi magyar közösségnek még működnek az életösztönei, reflexei. Van például humora (Németh Zsolt, Kövér László és különösképpen Orbán Viktor szíves figyelmébe). így született a Magyarországra telepített határon túli, erdélyi (és a többi, ilyenkor szokásos jelzős szerkezet) párt ötlete. Abból semmi jó sem származik, ha a budapesti tévelygők Erdélyben botorkálva keresik a haza, az „egyszervoltholnemvoltba” vagy ki tudja, merre vezető utat. Itt az ideje tehát, hogy az erdélyiek menjenek toronyiránt a magyar parlamentig, hogy elmagyarázzák: hol a határ.

A pártalapítás viccnek (feddésnek) nem rossz – reagált a javaslatra a sokat látott és értett Markó Béla, de azért az erdélyiek 2012-re, az Erdélyben és most megszerezhető szavazatokra gyúrnak. Valójában senkinek sincs gusztusa gyarmatosítókat gyarmatosítani, határsértőt határsértéssel fedni. A magyar nemzeti mesevilágnak se vége, se hossza, de azért itt mégiscsak az fontos, ami tényleg van.