A világ legnagyobb problémája, hogy a természeti tőke ingyenes

Holott az éppúgy véges, mint a pénztőke vagy a munkaerő. Ha Magyarországnak 50 eurós áron fizetnie kellene a CO2 és az üvegházgázok kibocsátásért, az az éves GDP-je 2,5 százalékába kerülne. Ám csak a töredékét fizeti.

2019. augusztus 20., 13:30

Szerző:

A klímaváltozásról készült legmeghatározóbb dokumentum, a Stern-jelentés azt mondja, hogy a globális GDP egy százalékát is kiteheti a károk mérséklésének költsége, ám ha ez most elmarad, a legrosszabb esetben a globális GDP akár 20 százalékkal is csökkenhet. A tanulmányt még 2005-ben rendelte Tony Blair akkori brit miniszterelnök Nicolas Sterntől, a Világbank volt vezető közgazdászától, aki azt állítja, hogy a klímaváltozás a világgazdaságra leselkedő legnagyobb kockázat, ugyanakkor óriási lehetőség is. Azt is állítja, hogy a nemcselekvés gazdasági következményei beláthatatlanok.

Ma elegendő lenne a GDP 1-1,5 százalékát a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére fordítani, ezzel későbbi 10-15 százalékos veszteségek lennének kivédhetők. Jelenleg minden egyes kibocsátott tonna szén-dioxid legalább 85 dollárnyi kárt okoz, ám ezzel a kárköltséggel sem a befektetők, sem a fogyasztók nem számolnak a döntések meghozatalánál. Ha mindez beépülne az árakba, ha adóval sújtanák, akkor a társadalmak szembesülhetnének a globális szociális következményekkel.

Fotó: MTI/EPA/Olivier Hoslet

Az előrejelzések azt nem tudják megmondani, hogy a változások pontosan milyen mértékűek lesznek, de annyit igen, hogy drasztikusak és visszafordíthatatlanok. Becslések szerint ha nem történnek változások, a fejlett országoknak évi ötszázalékos GDP-csökkenéssel kell számolniuk, ami extrém esetben 20 vagy annál több százalékra is felkúszhat.

– Módszertanilag nagyon nehéz kérdésről beszélgetünk, sok a bizonytalanság abban, hogy a mai döntéseknél miként kell számolni nagyon távoli következményekkel, illetve hogy a jövőre nézve milyen lehetőségeket veszítünk el egy mostani rossz döntéssel – mondta a 168 Órának Bartus Gábor környezetgazdász.

– Például ha valahol szennyezett a talaj, és 30 évig nem lehet rajta termelni, nehéz megmondani, hogy mekkora lesz a kár, mert ahhoz tudni kellene, hogy mennyibe kerül majd akkor a termény, és milyen igény lesz rá.

De a CO2-kibocsátás és az üvegházgázok is 50–100 éves távlaton hatnak. Hogy a 70 év múlva realizálódó kárnak mi a pénzügyi értéke, többféle módon közelíthető meg. Ha alacsony diszkontrátán (amikor a jövőbeni hozamot jelenbeli értékké alakítjuk) számítjuk ki, akkor az olyan, mintha ma fizetnénk meg a kárt. Ha magasabb a diszkontráta, akkor ma kevésbé aktívan fogunk foglalkozni a dologgal, mert ugye ki tudja, hogy 70 év múlva milyen eszközeink lesznek a probléma megoldására.

Ahogy Bartus Gábor magyarázta, azért is nehéz kérdés ez, mert nemcsak a közgazdasági, de a természettudományi előrejelzéseket, valamint a társadalom megérzéseit is figyelembe kell venni. Ráadásul az éghajlati rendszerben számos visszacsatolási kör van. Ha meleg van, egyre több hó olvad el, ha pedig kevesebb lesz a fehér felület, akkor a Föld egyre több meleget szív be, amitől még több hó olvad el, vagyis a folyamat önmagát gerjeszti. Ezeket a jelenségeket be kell tudni helyezni egy matematikai képletbe. A közgazdász hozott anyagból dolgozik, amit a természettudósok elé tesznek, s ha az alap rossz, akkor a hibázási lehetőség is nagyobb. Például 60-70 évvel ezelőtti jelentések szerint az emberiségnek már tíz évvel ezelőtt ki kellett volna halnia. Viszont a grönlandi jégtáblák olvadását, ami jelenleg már zajlik, csak 2070-re várták. Vannak persze ökölszabályok, mint például egy tonna CO2-kibocsátás költsége, vagyis az a társadalmi teher, amit a piacok nem fizetnek ki, ez 50–500 euró között mozog. Az EU kibocsátási rendszerében az iparvállalatok egymás között adják-veszik a kvótákat, és jelenleg egy tonna CO2-kibocsátás 28 euróért cserél gazdát (2018-ig tartósan 10 euró alatt volt), vagyis a piac nem a közgazdászok által optimálisnak gondolt szinten árazta be a szennyezés költségét.

A közelmúlt eseménye, hogy más országok mellett Magyarország, Lengyelország és Csehország is elutasította az Európai Bizottság 2050-es klímavédelmi tervét, amely határidőt szabott volna a szén-dioxid-kibocsátás nullára csökkentésére. Magyarország már tavaly jelezte, hogy ha a klímavédelem vagy a német autóipar között kell dönteni, akkor az utóbbira szavaz.

– A mostani magyar döntést összekötni az autóiparral kicsit összeesküvés-szagú – mondta lapunknak Némethné Pál Katalin, a GKI Gazdaságkutató kutatásvezetője. – Magyarországon nincs jelentős szennyező ipar, az autógyárak sem azok, pláne, hogy főleg összeszerelést végeznek. Ha valami szennyező, akkor az az akkumulátorgyártás és a festés, bár utóbbi olyan zárt rendszerben történik, ahonnan egy milligramm szennyezőanyag sem jut a levegőbe.

Szerinte az autóiparra egyébként azért sem érdemes mutogatni, mert a piac önszabályozó. A robbanómotoros járművek iránt egyértelműen, de bármilyen típusú autó iránt is csökkenni fog a jövőben a kereslet. Az új nemzedéknek már nem életcélja a saját autó, neki az kell, hogy mindig el tudjon jutni oda, ahova menni akar. Ha ehhez bérelni kell, akkor bérel, ha a közösségi autózás áll a rendelkezésére, akkor meg azt választja. Emellett igény lesz az önvezető autókra, ami felé pedig az egyre idősödő társadalmak tolják a gyártókat.

Bartus Gábor
Fotó: MTI/Illyés Tibor

Bartus Gábor szerint sincs összefüggés a magyar elutasítás és az autóipar között. Szerinte mindössze kommunikációs hibáról van szó. Valójában az történt, hogy Magyarország a lengyelek mellé állt, azt követelve: az EU a legnehezebb helyzetűekre is az átlagnak megfelelő pályát vázoljon fel, nekik ugyanis sokkal költségesebb a kibocsátás csökkentése, mivel Lengyelországban az energiaszolgáltatás nagy része még mindig a szénerőművekre épül. Magunk jogán semmi nem szólt amellett, hogy a magyarok elutasítsák a nyilatkozatot.

Ezt egyszerű átlátni, ha csak a tényekre figyelünk.

Mint a környezetgazdász mondta, az éghajlatváltozás olyan globális folyamat, ahol a hatások helyi szinten nem függenek a kibocsátásoktól, s ebben az összefüggésben Magyarország kibocsátási hozzájárulása kisebb, mint azok a károk, amelyeket elszenved miatta. Az egy főre jutó magyar üvegházgáz-kibocsátás az egyik legalacsonyabb az EU-ban, az éghajlatváltozásnak való kitettségünk viszont az egyik legnagyobb. Azaz sokkal jobban függünk mások kibocsátáscsökkentésétől, mint a sajátunkétól. Ezért érdekünk, hogy a világon a harmadik legnagyobb kibocsátó Európai Unió minél gyorsabban mérsékelni tudja a szennyezését, és erre a világ többi nagy kibocsátóját is rávegye. Ráadásul az unión belül 1990-hez képest Magyarország a 9. legjobb eredményt érte el a kibocsátás százalékos visszafogásában, az EU átlagánál jobbat. Ha tehát az EU-ban van egy olyan ország, ahol kicsi az egy főre jutó szennyezőanyag-kibocsátás, a visszafogásban jól teljesít, s közben a legjobban kitett a globális szennyezésnek, akkor nyilvánvaló érdek lenne egy ambiciózus európai klímapolitika támogatása.

A környezetszennyezés mérséklésére jutó pénzeket kétféleképpen lehet elkölteni. Egyrészt mitigációra, vagyis a szennyezőanyag-kibocsátásnak a csökkentésére, másrészt adaptációra, azaz a klímaváltozásra történő felkészülésre. Előbbi kategóriába tartozik például, ha bezárunk szénerőműveket vagy hőszigeteljük az épületeket.

Az adaptáció lényegét a mezőgazdaságon keresztül lehet szemléltetni. Magyarországon az aszályt csak részben okozza a globális felmelegedés. A fő ok, hogy a reformkorban felszámolták a vizes élőhelyek, mocsarak, lápok 90 százalékát annak érdekében, hogy a földeket művelés alá vonják. Magyarországnál csak Dánia használja nagyobb arányban mezőgazdaságra a földterületet. Mindennek az lett a következménye, hogy Magyarország vízmérlege negatívvá vált, azaz a talajnak nincs vízmegtartó képessége. Amíg folyamatosan esett csapadék, ebből nem volt gond. A globális felmelegedés miatt azonban szélsőséges lett a csapadékellátás. Sokáig nem esik, aztán egy-két nap alatt leszakad annyi víz, amit a föld nem tud eltárolni. Ehhez társulnak a rossz mezőgazdasági technológiák, amelyek tovább rontják a föld vízmegtartó képességét. Bartus Gábor szerint a kormányzatnak hosszú távon az egyre komolyabb probléma megoldására olyan terveket kellene készítenie és megvalósítania, amelyek a vízmegtartást tekintve részben visszaállítják a 19. századi állapotokat, illetve a mezőgazdasági támogatásokat is úgy kellene átalakítania, hogy a gazdáknak megérje az alacsony aranykorona-értékű földeket vízmegtartóvá tenni.

Egyébként a környezetvédelem szempontjából komoly nehézség, hogy a közvélemény nincs tisztában azzal, nem a klímavédelem a legnagyobb kihívás, azt megelőzi a biodiverzitás megőrzése általában.

– Az ökoszisztémák egészsége gyorsabban romlik, mint valaha. Világszerte pusztítjuk gazdaságunk, megélhetésünk, élelmiszer-biztonságunk alapjait, saját egészségi állapotunkat és életminőségünket

– mondta pár hete Robert Watson, a bonni székhelyű Biodiverzitási és Ökoszisztéma-szolgáltatási Kormányközi Tudományos Testület elnöke azon a konferencián, ahol elfogadták az ENSZ legfrissebb jelentését. E szerint a természet jelenlegi pusztulása az emberiség történetét nézve példa nélküli.

Csak néhány tény a dokumentumból. Ötven év alatt a gerinces fajok egyedszáma 50 százalékkal csökkent. Körülbelül egymillió állat- és növényfajt fenyeget a kihalás, sokat közülük évtizedeken belül. A szárazföld harmada, a tengerek 66 százaléka jelentősen átalakult az emberi tevékenységek következtében. A világ szárazföldi területének több mint harmada és az édesvízkészletek közel 75 százaléka jelenleg a mezőgazdasági termelést vagy az állattenyésztést szolgálja. A mezőgazdasági termelés értéke 1970 óta 300 százalékkal, az ipari fafelhasználás 45 százalékkal nőtt. Évente nagyjából 60 milliárd tonna megújuló és nem megújuló erőforrást használunk fel globálisan, amely kétszerese az 1980-asnak. A honos fajok átlagos egyedszáma a legfontosabb szárazföldi élőhelytípusokban 1900 óta legalább 20 százalékkal csökkent. A kétéltű fajok több mint 40 százaléka, a zátonyképző korallok csaknem 33 százaléka, továbbá az összes tengeri emlős több mint harmada veszélyeztetett. A 16. század óta 680 gerinces faj halt ki, és az étkezési vagy mezőgazdasági hasznosítású háziasított emlősfajták 9 százaléka tűnt el.

A jelentés rangsorolja a globálisan ható folyamatokat. A legfontosabb a szárazföldi és tengeri területek használatának változása, ezt követi az élő szervezetek közvetlen felhasználása, majd a klímaváltozás, a szennyezés és az idegenhonos özönfajok terjedése.

Ugyan nem ebben a jelentésben szerepel, de figyelemre méltó, hogy a magyar területek mindössze 1-2 százaléka természetes, már a nemzeti parkokat is átalakította az ember. Magyarország 1990 óta az egyik olyan állam, ahol a legtöbb, biológiailag hasznos területet betonozzák le az EU-ban.

Bartus Gábor szerint a világ legnagyobb problémája, hogy a természeti tőke ingyenes.

Holott az éppúgy véges, mint a pénztőke vagy a munkaerő. Ha Magyarországnak 50 eurós áron (ami a klímaváltozás társadalmi költségeire vonatkozó közgazdasági becslés alsó határa) fizetnie kellene a CO2 és az üvegházgázok kibocsátásért, az az éves GDP-je 2,5 százalékába kerülne. Ám csak a töredékét fizeti. Bartus szerint be kellene árazni a természeti tőkét is, és azonnal megváltozna hozzá az emberek viszonya. Az ár ugyanis a legnagyobb visszafogó erő, arra azonnal reagálnak a társadalmak.

Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

– Amikor Magyarországon a tranzakciós adó miatt a bankok bevezették az utalási díjat, azonnal megnőtt a készpénzforgalom, vagy amikor a londoni Cityben bevezették a dugódíjat, rögtön kevesebben mentek be a belvárosba autóval – sorolta a példákat Bartus Gábor. Hozzátette, az adókat körültekintően, bevételsemleges módon kell bevezetni, vagyis ha a környezetvédelmi terhek nőnek, akkor más területeken enyhíteni kell. Az EU-ban a GDP-hez viszonyítva csökkent a környezeti adók mértéke, mert miközben a gazdaságok nőttek, az adókat nem igazították hozzájuk. Jelenleg 15 százalékkal magasabbak az adók a munkára, mint a környezethasználatra, a költségvetések pedig többet költenek (közvetett módokon) a szennyezésre, mint a védelemre.

– Van magyar kormányzati stratégia és léteznek programok is, elméleti és politikai szinten tisztában vannak a tennivalókkal és a veszélyekkel. A tipikusan magyar döntéshozatali folyamatban azonban a mindenkori kabinetek nem támaszkodnak érdemben a maguk által készített szakpolitikákra – tette hozzá.

2021. szeptember 17., 12:51

Pénteken megnyitotta kapuit az Etele Plaza, a több mint 300 millió eurós (100 milliárd forint) beruházásban épült bevásárló- és szórakoztatóközpont.