Tízezer papírkönyv

Több könyved is jelent meg mostanában. Párhuzamosan írod ezeket, vagy valamilyen ütemterv szerint haladsz?

Általában egy könyvön dolgozom egyszerre, de közben tudom, hogy mik lesznek még az adott évben, és azok ott motoszkálnak a felszín alatt. Gondolkodom rajta, vagy időnként beugrik valami ötlet a soron következő könyvhöz, amit szépen elteszek későbbre. Egy Maszatot vagy egy rövidebb meseregényt megírok egy lendülettel, vagy viszonylag kis vacakolással, de egy regény egyszerűen akkora terjedelmű, hogy képtelen vagyok azt az intenzitást, amire szükség van az íráshoz, olyan hosszú ideig fenntartani, amennyi ideig a munka igényelné. És mindig van, a regénytől függően, minimum kettő, de van, hogy három teljes leállás, amikor egyszer csak úgy érzem, hogy minden kifogyott belőlem, ami ötlet, lendület, kedv volt, és akkor úgy vagyok vele, hogy bocsánat, de én most hetekig ne halljak egerekről, és mindenki hagyjon engem békén!

Mennyire tudod ütemezni a témák közti váltásokat?

Krimiírás közben, ha belefáradok, isteni jó Maszatot írni, mert az teljesen átalakítja a fejemet. De azt nem tudom megcsinálni, hogy ezen a héten ez, a másik héten meg az, mert ha egyszer elkap a lendület és belevetem magam, akkor egyszerűen vétek abbahagyni. Olyan, mint a szörfözés: ha ott a hullám, akkor menni kell vele, amíg lehet, mert ha leszállsz róla, akkor nem tudsz rögtön felpattanni a következőre, hanem ki kell várni, amíg jön az újabb. És ha azt az ihlethullámot elmulasztom, mert mondjuk három hétig betegek a gyerekeim, vagy annyi helyre kell mennem vidékre, akkor mire túl vagyok azon az időszakon, egyszerűen már elment a hullám. És utána előfordul, hogy hónapokig nem jön a következő, tehát ezeket nagyon meg kell becsülni.

Amikor aztán újra az egerek kezdenek el érdekelni, akkor bele kell rázódnod a dologba, vagy egyből elkapod a ritmust?

Ez úgy van, hogy egy ideig jól elvagyok az adott téma nélkül, sőt tényleg nagy ívben kerülöm még a gondolatát is, aztán egyszer csak elkezd zavarni, hogy nem csinálom. És elkezdenek megint jönni a gondolatok, de még nem állnak össze annyira, hogy újra belevághassak. Ilyenkor van a feszültséggel teli három-négy nap, ezt gyűlölöm, de megúszhatatlan, amikor már iszonyatosan idegesít, hogy nem csinálom, kvázi szorongok miatta, de még valami pici hiányzik ahhoz, hogy tényleg megint meglegyen a lendület. Ha azt a három-négy napot az ember valahogy túléli, és közben gyűlik, gyűlik a feszültség, akkor amikor újra leülök, akkor szinte berobban az a lendület, amely nagyon-nagyon messzire visz.

Van olyan, hogy bele kell magad kényszeríteni? Mert tavaly, amikor Peruban karanténba kerültetek, gondolom, nem volt idő várni arra a bizonyos hullámra…

Azért vannak módszerek, amelyekkel nagy eséllyel elő tudom ezt az ihletett állapotot idézni. De mondjuk Peruban mielőtt karanténba kerültünk volna, elég jó kalandjaink voltak, amik például egy Rumini írását kimondottan inspirálják. Tehát ott gyakorlatilag a kényszerpihenőnél azt mondtam: „gyerünk, ide a számítógépet, és hadd szóljon!”

Más országok meséi inspirálóan hatnak rád?

Hát persze, én ezeket imádom! Nagyon szeretem a helyi legendákat, azokat, amennyire lehet, mindig felderítem. Be szoktam térni idegen országok könyvesboltjaiba, és általában az anyanyelvi könyveket legalább az illusztrációk szempontjából megnézegetem. Elég sok országból vannak könyveim, olyan nyelveken is, amiket nem értek, de muszáj volt megvennem, mert egyszerűen annyira szép volt az illusztráció… De mondjuk ilyen szempontból a spanyol nyelv kiemelkedő, vannak is kedvenc spanyol könyvecskéim, amiket összegyűjtögettem. Szépirodalmat, felnőtteknek szóló irodalmat nem tudok annyira olvasni, de egy mesekönyvet simán.

Te annak idején írtál naplót? Lehet abból inspirálódni felnőttként?

Írtam, de inspirációnak nem használom a kamaszkorom naplóit, a gyereknevelésben viszont igen. Nagyon tudatosan, amikor a szüleim valami olyan dolgot „követtek el”, amit én borzasztóan felháborítónak, vagy nagyon-nagyon sikertelen nevelési módnak tartottam, akkor felírtam magamnak emlékeztetőül, hogy „ilyet soha ne mondj a kamasz gyerekednek!”. Nagyon jó kis útmutató ez, megmutatja, mi az, amitől a kamasz gyerek nagyon ideges lesz, következetesen hazudozni kezd, és soha többé nem mondja el, hogy mi jár a fejében. Úgyhogy tulajdonképpen a gyerekeim sokat profitálnak ebből.

Ha már szóba került a gyereknevelés: mennyire próbálsz művészeti alkotásokon keresztül nevelni?

Van egy csomó meghatározó film és könyv, amelyről azt gondolom, hogy bizonyos életkorban érdemes megismerni. Ilyen volt például a kisfiamnak tizenhárom éves korában a Forrest Gump, ami nagyon hatott. De ilyen a Mester és Margarita is, a tizenhat éves Dalmának most jött el rá az idő, részben a magyartanár kérésére, de én is kimondottan nyomattam, mert tudtam, hogy tetszeni fog neki. Ez csak két példa a sokból. De szeretem ezeket élményekhez is kötni, ha lehet. A gyerekeim közül egy van, aki nagyon nem olvas, nem mondom, hogy soha, de messze nem annyit, amennyit én örömtelinek tartanék. Ő például amikor tavalyelőtt Prágában voltunk, és ott együtt kirándulgattunk, és megnéztük Franz Kafka szobrát, meg azt a gyönyörű, hatalmas, forgó, nem tudom, hány fémlapból összeállított Kafka-fejet, akkor utána hirtelen azt mondta, hogy szívesen elolvasná Az átváltozást. Sokfelé jártam a világban, és tudok mesélni arról is az orosz irodalomba belemerült gyerekemnek, hogy akkor most mi van Moszkvában, meg milyen egy kisváros Oroszországban, meg milyen Szibéria… És ezek hatnak. De ugyanígy pár éve átmentünk Marseille-ből megnézni If várát, és akkor az összes gyerekem hirtelen nagy Monte Cristo-fan lett.

A saját könyveidbe is rejtesz el ilyen elemeket?

Sok olyan, számomra fontos gondolatot írok bele a könyveimbe, amelyről azt remélem, hatni fog. De hogy valójában mi tud olyan élménnyé válni, ami aztán tényleg beépül, azt nem lehet előre kiszámítani. A legújabb Ruminiben például volt egy olyan szál, amit én egyébként nagy élvezettel írtam, a tavitigrisek és a kigyúrt, izmos patkány, Szkander Bob barátsága. Én csupán aranyos és vicces mellékszálnak szántam, de meglepő módon nagyon sok szülőtől kaptam levelet, hogy a gyerekét ez érintette meg legjobban. Az, ahogy ez az izmos, verekedésre szánt patkány nem nekitámadt a tigriseknek, hanem megszelídítette őket, és megtanulta a saját vágyait háttérbe szorítani, hogy a tigrisek szempontjai kerüljenek előtérbe. Jó, tudtam, hogy erről írok, de álmomban nem gondoltam, hogy pont ez lesz az, ami ennyire meghat egy csomó gyereket.

A gyerekeid mindig elolvassák a műveidet?

Ha megjelent valami, és érdekli őket, akkor elolvassák. A nagylányom, ha éppen ráér az egyetem mellett, ami már nem mindig van így, el szokta kérni a kéziratokat még mielőtt nyomdába mennének, és nagyon jó észrevételei vannak, tényleg egy szerkesztő veszett el benne. A kisfiamnak pedig fel szoktam olvasni még a számítógépből, ami megvan, és ebből szoktak adódni vicces helyzetek, amikor az iskolában az osztálytársai próbálják kiszedni belőle, hogy mondjuk mi lesz a legújabb Ruminiben. Ő meg mindig mondja, hogy „megígértem anyámnak, hogy nem mondom el… Na jó, annyit azért lehet…” És szivárogtat. Szóval, cuki nagyon.

Nem kísért meg néha, hogy felnőtteknek is írj?

Az az igazság, hogy iszonyú sok tervem van, amit felnőtteknek szánnék, van például egy regényem, amelyet évek óta írok, aztán nem írok, aztán leginkább csak vágyom rá, hogy írjam… Annyit beszéltem róla, hogy most már lassacskán…

Megpróbálod kényszerhelyzetbe hozni magad?

Előbb-utóbb igen, másfelől most már olyan sokan várják, hogy lehet, hogy teljes csalódást fog okozni, és mindenki azt fogja mondani, „úristen, ezen bénázott öt éven keresztül? Hát, kár volt”. Nem tudom. A felnőttregénnyel kapcsolatban már agyonfrusztráltam magam, meg vannak novelláim, elkezdtem két krimit, tehát egy csomó tervem van, és ezeket nagyon fontosnak tartom, de jelenleg egyszerűen nem látom át, hogy a következő pár évembe miképpen férne bele minőségi felnőttirodalom. Ezért fájó szívvel, de mindig tologatom. Jó, időnként írok egy-egy novellát, de azért ez nem az, amire a szívem mélyén nagyon vágyom.

Sokfelé jelennek meg a könyveid a világban. Tudod, hogy hány országban vagy jelen?

Hát, azt mondjuk meg tudom mondani, hogy a Ruminit hány országban adták ki – 7-8 körül egyébként –, viszont például Szerbiában, ami a legelső külföldi kiadásom volt, egyáltalán nem jött be, megjelent az első rész, aztán el is tűnt nagyjából a süllyesztőben. Az olvasók nem kaptak rá, a kiadó nem reklámozta, és nem lett folytatása. Akkor most van szerb vagy nincs? Ugyanígy a Maszat első két része megjelent svédül, aztán nem lett folytatása. Vagy volt a Panka és Csiribínek egy német kiadása, ami szintén nem folytatódott, szóval, van egy csomó zsákutca. De például Kínában, úgy tűnik, a Rumini első három részének elfogyott az első kiadása és újranyomják. Itt ne gondoljunk százezres kiadásokra, ez inkább tízezer kötet részenként, de mondjuk Kínában senki nem olvas papíralapú könyvet, csak digitálisat, tehát hogy elfogyott részenként tízezer papírkönyv, az a kiadó szemében is hatalmas dolog. Úgyhogy most éppen kíváncsiak, hogy milyen könyvem van még, amelyet szívesen eladnék nekik. Szóval lehet, hogy Kína ilyen értelemben siker lesz. Soha nem gondoltam volna, hogy pont ez fog beütni.

A külföldi kiadás egyébként pörgeti magát? Tehát ha valahol sikeres vagy, az jelent előnyt más helyeken?

Úgy könnyebb eladni egy másik országba, igen. Mindenkinek az az első kérdése, hogy hány helyen vették meg, és ott mik az eladási statisztikák. Ha azt tudom mondani, hogy Kínában most jön a második kiadás, akkor az remélhetőleg lendületet fog adni a jövendő spanyol kiadónak, meg mindenki másnak.

Van olyan ország, ahol sztár vagy?

Magyarország. Már amennyire egy írót bármilyen szempontból sztárnak lehet nevezni. / Nagy Győző