Zsarnok és művészlélek

A Stúdió K kikölcsönözte ifj. Vidnyánszkyt a Vígszínházból, ahol például A diktátor címszerepét játssza. Ehhez rendelkezésére áll az ottani hatalmas színpad, amit akrobatikus ügyességgel, pazar mozgáskészségével használ ki, azt is nyilvánvalóvá téve, hogy a zsarnok számára nem elég még ez a nagy tér sem, újabb és újabb területek meghódítására törekszik. A Stúdió K kis terét Fekete Anna díszlettervező kívül fekete, belül kellemetlenül rikító sárga, absztrakt installációnak is beillő alakzattal tovább szűkítette, jelezve, hogy még a teljhatalmú uralkodó is korlátok közé van szorítva. De a császár kitör a keretek közül. Kinéz magának egy jó nőt a nézőtéren, és felszólítja, hogy jöjjön ki hozzá a színpadra. Telhetetlenségében őt is meg akarja hódítani. A kívánatos ifjú hölgy azonban többszöri felszólításra sem áll kötélnek. Ezután ifj. Vidnyánszky fergeteges bohóctréfával rukkol elő, evidenssé téve, hogy teljhatalmával áthághatja a szabályokat. A nézők között, a székek karfáin lavírozva, odafurakszik a hölgyhöz, és az ölébe ül. Ilyesmit a bohócok tehetnek meg a cirkuszban, nekik sok mindent szabad, amit másoknak nem. Ahogy a császár is temérdek mindent megtehet, és ami ekkor még vicces tréfának tűnik, az később vérfagyasztó lesz.

A Hegymegi Máté által rendezett előadás egymásba olvasztva a színpadi műfajokat, a burleszk, a harsány bohózat és a megrendítő tragédia között lavíroz. Az úgynevezett fizikai színház elemeit is felhasználva, a kis térben is telis-tele van mozgással, ezzel ugyancsak jelezve a szereplők nyugtalanságát, azt, hogy ebben a közegben mindenki feszeng. A túlmozgás a feszültség levezetésére, az örökös félelem oldására tett hiábavaló kísérlet. Gyakran beszélgetés közben sem ülnek le vagy állnak meg a szereplők, izegnek-mozognak, ide-oda sasszéznak, idegesen kalimpáló mozdulatokat tesznek – lerí róluk, hogy nem érzik jól magukat a bőrükben. A zsigereikbe ivódott félelem, a totális kiszámíthatatlanság nem hagyja, hogy a testük nyugvópontra kerüljön, ehelyett állandó készültségben vannak, hogy megfelelően reagáljanak a vész elhárítására. Ez az örökös készenlét azonban felőrli az idegeket, ami viszont még nagyobb kiszámíthatatlanságot, és ezzel együtt még több kiszolgáltatottságot eredményez.

Ifj. Vidnyánszky már Hamletként is bemutatta, hogy egy kezdetben józan gondolkodású fiatalember idegei hogyan mondják fel a szolgálatot, hogy válik maga is Polonius hebrencs gyilkosává. Nero pedig eleve labilis ifjú. Kezdetben kissé tedd ide-tedd oda, teszetosza alkat. Nyakó Júlia jól érzékelteti, hogy Agrippina, az anyja, taszigálja a hatalomba. Ő inkább mélázna naphosszat, azon tipródna, hogy elég jó költő-e. Akkor is bizonytalan marad magában, miután uralomra kerül. Kóros bizonyítási kényszere sarkallja arra, hogy benevezzen a költőversenyre. Kiköti, hogy csak semmi részlehajlás, őt is pusztán a teljesítménye alapján ítéljék meg. Ezt mondja – a lelke mélyén tán ezt is szeretné, mert vágyna rá, hogy tényleg ő legyen a legjobb –, de valójában mást vár el.

Ami a költőversenyen történik, az az áldemokrácia megtestesülése. Arénányi embert kell paranccsal, megvesztegetéssel, megfélemlítéssel rávenni arra, hogy a császár szereplését harsány tetszésnyilvánítással kísérje. Ünnepelje azt, ami valójában nem tetszik neki. Vagy már totálisan átmosott aggyal tetszik, amit józan ésszel nem szeretne. Ez a tömegmanipuláció komoly, összehangolt munkát igényel, szervezői még akkor is jól működnek, amikor már a birodalom ingatag lábakon áll.

Ehhez Seneca a fő ideológus. Spilák Lajos kiválóan megmutatja, hogy Seneca bölcs filozófusként, Nero egykori nevelőtanáraként, változatlanul belső embereként, tanácsadójaként, pontosan látja, mi történik, tudja, hogy az elszabadult egyeduralomnak katasztrófa lesz a vége, de érdemben nem mer szólni. Azt az értelmiségi magatartást képviseli, amit Balassi Bálint úgy fogalmazott meg, hogy „Ki szarral hadakozik, szaros lészen az maga is”. És ez gyakran igaz. Ugyanakkor Babits Mihály meg azt írta: „vétkesek közt cinkos aki néma”. Bizony, ez szintén igaz. Az előadás meglehetősen szemléletessé teszi ezt a feloldhatatlan dilemmát, és Seneca példáján arra is rávilágít, hogy a „ne szólj szám, nem fáj fejem” mentalitással sem lehet feltétlenül túlélni. A legbelsőbb emberek, a családtagok sincsenek biztonságban, ha kontrollálatlanul nekiszabadul az önkontrollját vesztett hatalom. Nero felesége, Octavia (Homonnai Katalin megformálásában) képtelen bármit is megfékezni, mert nem elég érdekes a császár számára, könnyedén keresztülgázol rajta. A szeretőjének, Pallagi Melitta Poppeájának, aki maga is hatalomra tör, hathatós szerepe van abban, hogy Octaviát elteszik láb alól, hiszen bár férje van, császárné akar lenni. Ő vibráló személyiség. Izgalmasan csábító nő, furmányosan rafinált, különösebb erkölcsi skrupulusok nélkül. Azt gondolhatnánk, sikerre van ítélve. Ez időlegesen így van, de aztán ő is eltűnik a süllyesztőben, ahogy az a költő is, aki ki meri nevetni a császár versét. A Stúdió K-ban, Fodor Tamás elsőrangú rendezésében, hosszú ideig műsoron volt A császár új ruhája című Andersen-mese adaptációja, amiben az evidens igazságot sem meri kimondani senki, mígnem egy tudatlan gyerek el nem kezd kiabálni, hogy a császár meztelen. A Stúdió K mostani előadása is egyértelműen kimondja ezt, az említetteken kívül Lovas Dániel, Sipos György, Samudovszky Adrián hathatós közreműködésével. Kálmán Eszter feketébe, a gyász színébe öltözteti a szereplőket, előrevetítve, hogy mindannak, ami történik, nem lesz jó vége.

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő című regényéből Garai Judit írt jó dramaturgiájú szövegkönyvet. Hegymegi Máté, aki a Stúdió K társulatával a Peer Gyntöt már eredeti módon remekbe rendezte, ezúttal is erőteljes, hosszú távon is emlékezetes produkciót hozott létre. Đ

(Nero, Stúdió K Színház)