Időutazás fénymásolóval

Nem biztos, hogy kibújtam volna a bőrömből örömömben, ha tizenévesen le kellett volna ülnöm a negyvenes énemmel beszélgetni. Hosszasan magyarázhatta volna a kompromisszumok fontosságát és a gyermekkori álmok aránytalanságait, vagyis végtelenül öregnek és meggyötörtnek tűntem volna. Persze ha ő is csilivili űrhajóval, fénykardhoz hasonló kütyüvel érkezik, és épp a világ megmentésén fáradozik, az sokat javít a megítélésén. De hát nem lehet mindenki Ryan Reynolds.

Történik, hogy az apa nélkül maradt Adam tankönyvszerűen éli az apa nélkül maradt kiskamaszok sanyarú életét: iskolai zaklatások a nagyobb fiúk részéről, ambivalens kapcsolat az életet továbblendíteni igyekvő anyával. Aztán egy nap a családi ház mögötti erdőben egy űrhajó landol, ám nem az idegenek küldötte száll ki belőle, hanem – amint az csakhamar kiderül – az Adam idősebb kori énje, aki eltűnt feleségét keresi a múltban. A kis Adam és a nagy Adam vicces szembenézését az az apróság zavarja meg, hogy kiderül, utóbbit üldözik, méghozzá azok, akik a feleség (Zoe Saldana) eltűnésében is közreműködtek. Majd egyre világosabbá válik, hogy a megoldás kulcsa a már elhunyt apa, a fizikaprofesszor (Mark Ruffalo) kezében van, aki mintegy véletlenül felfedezte az időutazás mikéntjét.

Az Adam-projekt egyszerre ambiciózus és igen laza film. Reynolds hozza a Deadpoolban már tökélyre fejlesztett nagydumás karakterét, aki két pofon között lyukat beszél mindenki hasába – annyi különbséggel, hogy itt kevésbé ülnek a poénok, és a karakter inkább egy többszörösen fénymásolt alaknak tűnik a maszkos szuperhős árnyékában. (A párhuzam azért is érdekes, mert Shawn Levy rendező következő filmje épp a Deadpool harmadik része lesz, vagyis ezt tekinthetjük afféle bemelegítésnek is.) Láthatóan itt is arra törekedtek, hogy úgy ötvözzék a sci-fit és az akciót a családi filmmel és a vígjátékkal, hogy mindenki megkapja a magáét: az is, aki Disney-féle tanulságra vágyik (lásd még: A kölyök), és az is, aki látványos közelharcra.

Levy, aki az Éjszaka a múzeumban-trilógiával tette fel magát az önfeledt szórakoztatás térképére, most is gördülékenyen terelgeti a színészeit, adagolja a hozzávalókat, és a végeredmény valóban olyan alkotás lett, amit elég fél szemmel (és fél aggyal) követni, hogy minden világos legyen – előre és hátra is. Az Adam-projekt ugyanis a lazaságán kívül semmi eredetit nem hoz az időutazás témájában. Sőt: gondosan kipipálja a vonatkozó közhelyeket és szituációkat, de mindez megbocsátható, mert egyrészt tudatosan teszi, másrészt folyton összekacsint a nézővel számtalan utalás és idézet révén. A többit meg elsikálja Reynolds megállíthatatlan szózuhataga. A galaxis őrzőiből ismert Saldana és a Marvel-univerzum alapemberének számító Ruffalo szintén gond nélkül játssza el a maga karakterét. Talán azért is, mert nem nagy kihívás életet lehelni az aggódó és talpraesett szerelmesbe és az őrült, de családszerető tudósba.

Könnyed és mellékhatások nélküli szórakozást nyújt tehát a film, a mi dolgunk meg csupán annyi, hogy a fizikát, a dráma iránti szenvedélyünket és a logikát félretéve, méretes popcornt zörgetve átadjuk magunkat neki. Hiszen miért is kell kukacoskodni, ha a világ megint megmenekül és a szeretet is elnyeri méltó jutalmát? đđĐ

(Az Adam-projekt, 106 perc, Netflix)