Jobbulást!
Kazetták,
konyhaszekrény
2003-ban elhunyt dédszüleim most
egy Örs vezér téri lakásba költöztek.
Látogatásom meglepte őket, haláluk
ténye számomra lényegtelenné vált.
Csak a konyhaszekrény volt feltűnő,
majdnem húsz év, alig változott, idáig
cipelték. Mikor átöleltem őket, eltoltak,
mint egy idegent, mintha én lennék
az új szomszéd, postás vagy kábeles,
akit valamiért be kellett engedniük.
Elővettek néhány régi holmit, sorban
mindet a pultra fektették. Összegeket
kiabáltak, biztattak, mindnek mennie
kell, akár ingyen. Ölemben kazettákkal
egyensúlyozva indultam kifelé. Végül
dédapámék letérdeltek, bemásztak
a konyhaszekrény üres alsó részébe,
és óvatosan magukra zárták az ajtót.
Vacsora
A pláza egyik asztalánál evett,
velünk szemben. Törtfehér pulóverén
számolta a ráfröccsent zsírcseppeket,
majd felállt, elindult szokott tengelyén,
sétált a kifőzdék, éttermek között.
Néha felvett egy-egy tányért, tálcára
rakta, a zsákmánynak halkan dörmögött
valamit, végül leült, órájára
nézett, porciózni kezdte az ételt.
Az apró kupacoknak – burger, tészta,
rágott csirkecomb – felülről énekelt,
néha névvel is: Éva, Sára, Béla.
Arca lapos, sőt, inkább homorú volt,
csak a gombnyi orra emelkedett ki,
ha néha elhúzott egy csüggedt mosolyt.
Késtek, negyvenöt perce nem jött senki.
A tálcákat széttolta, minden székhez
egyet-egyet, elővett néhány papírt,
tollat, addig majd más teendőt végez,
közben átnyúl, megcsipkedi a panírt,
már nem ropog, puha, félig szikkadt.
Itt vannak, végre, jobbról három alak,
a férfi háta sötét, foltos, izzadt.
Tessék enni, addig szerzek poharat.
