Cserna-Szabó András: A panelkrőzus

Munkatársunktól. Az Sz… Élet szerkesztőségét a lakosság értesítette a Panelkrőzus néven elhíresült jelenségről. Munkatársunk utánajárt az esetnek, sőt interjút is készített a különös egyéniségről, akit lakótársai vagy imádnak, vagy gyűlölnek.

A Széchenyi lakótelep 3-as tömbjének B épületének 7. emeletén látogatjuk meg H. Mátyást, más néven a Panelkrőzust. Csöngetés után egy fehér kötényes, színes bőrű férfi nyit ajtót, majd a tipikusan nyolcvanas évekbeli, 1 + 3 félszobás lakáson keresztül az erkélyre kísér. Künn mediterrán hangulat fogad: medence, kék falak, kovácsoltvas kerítés, kilátás a bezárt akkumulátorgyárra. De halljuk inkább Matyi bácsi szavait, aki éppen medencéjében fekszik és egy hatalmas szivart füstöl.

Tettamanti Béla rajza

Sz. É.: Minket, az újságot a házból, a környékről többek felhívtak, levelet írtak, hogy nem lehet magától aludni. Egész éjszaka megy a „tukk-tukk”, ahogy többen fogalmaztak…
H. M.: Ezt kikérem magamnak, nem „tukk-tukk”, hanem szívhez szóló karibi dallamok. Egy kubai munkatársam gitározik nekem esténként, együtt dolgoztunk a gyárban. Én művezető voltam ott, ő egyszerű melós. Havannából jött még az átkosban, ittragadt.
Sz. É.: Kezdjük az elején. Hogy lett magából „panelkrőzus”?
H. M.: Ez egy ultima ratio volt. Majdnem egy éve halálos betegséget diagnosztizáltak nálam az orvosok. Azt mondták, maximum egy évem van hátra. Maximum. Akkor rájöttem, 71 éves vagyok, és a Szovjetunión kívül nem jártam még külföldön. Elhatároztam, hogy hátralévő életemet nyaralással töltöm. Viszont gyűlölök utazni. Autó, busz, vonat, repülő – én mindentől irtózom.
Sz. É.: Miért?
H. M.: Nem tudom, talán genetika. Már apám és nagyapám is utált utazni.
Sz. É.: Akkor ez egy kemény dió volt…
H. M.: Az, de feltörtem. Ha Mátyás nem megy a tengerhez, hát majd a tenger megy Mátyáshoz – mondtam magamnak, és igazam lett. Eladtam a lakást. Mióta az asszony meghalt – hat éve –, úgyis sok nekem. A vevőkkel úgy állapodtam meg, egy évig még maradhatok, ők ugyanis Londonban dolgoznak, csak jövő hónapban költöznek haza. De kápéban fizettek. Ebből a pénzből megvalósítottam az álmaimat.
Sz. É.: És hogy jött házhoz a tenger?
H. M.: Nézzen csak körbe, uram. A lakás árából teljes felújítást hajtottam végre az erkélyen! A lakás nem érdekel, csak a terasz. A drótüveges fémkorlátot kivágattam, helyébe két hófehér, antik jellegű, eredeti műmárványoszlop – korinthoszi! – és egy kovácsoltvas – napmintás! – kerítés került. Pompás, ugye? A falak mind kékek, mint a tenger, rajta delfinek ugrálnak, mintha csak egy krétai palotában lennénk. A padlón húsz centi vastagon homok az Adriáról.
Sz. É.: ­Mit szólt ehhez az önkormányzat? Kért engedélyt az átalakításhoz?
H. M.: Viccel? Úgyse adtak volna. Pereljenek be, én nemsokára már a föld alatt leszek. Az új tulajnak meg nem volt kifogása.
Sz. É.: Meséljen a vízről, amiben most is lubickol!
H. M.: Slagon vezetem ki a fürdőszobából ebbe a halacskás-kagylós, felfújható medencébe. Télen is kint voltam, ültem fürdőgatyában a forró vízben, proseccót ittam, Alejandro gitározott, a csillagokat bámultam, ókori szerzőket olvastam gyertyafénynél, hetérákat fogadtam.
Sz. É.: Igen, több lakó is panaszkodott, hogy nem tud pihenni, mert hajnalig tart a „buli”: éneklés, tánc, hangoskodás, bujálkodás.
H. M.: Csak irigykednek. Mert én meg tudtam valósítani önmagamat. Nem mindenki él ám, aki megszületett. Úgy kell élni, mintha minden nap az utolsó volna, szerkesztő úr!
Sz. É.: És ki volt, aki ajtót nyitott?
H. M.: Ja! Ő egy zseni. Abdul, a migráns szakács. Aleppóból érkezett, fantasztikus szír ételkölteményeket készít, kedvencem a babaganus. Mindennap legalább egy hétfogásos lakomát varázsol nekem. Be is vásárol hozzá a teszkóban, a koktélokat is bekeveri, cserébe koszt-kvártélyt adok. Mindenki jól jár. Ennyit a menekültválságról, én megoldottam. Na, jöjjön már közelebb, szerkesztő úr! Hogy bírja a hőséget? Dobja le a gatyáját, csobbanjon be a vízbe. Nagyon kellemes, hűvös a víz. Kiló konyhasót tett bele reggel Abdul, jobb, mint a Vörös-tenger.
Sz. É.: Nem merek. Az állat miatt…
H. M.: A tigris miatt?
Sz. É.: Nem merek kilépni az erkélyre, mert félek a tigristől.
H. M.: Ugyan már, Zahar nem bánt. Öreg, mint az országút, mozdulni se tud, nemhogy támadni. Fogai nincsenek már, a karmai le vannak reszelve. Ártalmatlan. Egy ukrán üzletembertől vettem a neten, neki most pár évig nem kell…
A Sz… Élet munkatársa az olvasók kedvéért még személyi biztonságát sem óvta, bemászott alsóneműben a medencébe, éppen Zahar mellé. Abdul meggyújtotta a fáklyákat.
H. M.: Látja, micsoda látvány, amikor a gyárkémények mögé vörösen lebukik a nap?
Sz. É.: És mi lesz, ha elfogy a pénze, Mátyás?
H. M.: Ki van számolva. Azon a napon fog elfogyni, mikor az új tulaj hazajön Londonból. Amikor át kell adnom a lakást. Ha addig nem halok meg, előző este cselekednem kell.
Sz. É.: Ugye nem fog meggondolatlanságot elkövetni? Ön már tulajdonképpen hozzátartozik a városképhez.
H. M.: Azt fogom tenni, amit ilyenkor egy igazi római hedonista tenne. Forralt andalúziai vörösborral töltetem meg a medencémet, beleülök a borba, és egy hatalmas lakoma végén felmetszem a kari ütőeremet. Lassan fogok kimúlni, miközben Alejandro halkan gitározik, Abdul lágyan mosogat a konyhában, Zahar selymesen horkol, a csillagok lustán előbújnak, a delfinek szelíden ugrálnak, és a hűséges Kleopátra forrón mellemre hajtja fejét.
A Sz… Élet munkatársa nem kérdezte meg a Pa­­nel­­krő­­zust, ki is pontosan az a rejtélyes Kleopátra (zsurnalisztadiszkréció is van a világon), de annyit e sorok írója mégis elárul a kedves olvasóknak, hogy mikor az interjú végeztével elhagyta az erkélyt és távozni készült, a nappaliban éppen egy hölgy öltözött át: lehúzta farmernadrágját és pólóját, majd aranyszínű bikinit öltött meztelen testére, szőke hajára fekete parókát illesztett.
Sz. É.: Ön Kleopátra?
C.: Ma én vagyok. Minden kedden és csütörtökön. Hétfőn, szerdán és pénteken a Zsófi. Hétvégén az Editke. Nem lehet ezt egyedül bírni, kérem. Azt állítja az öregúr, hogy haldoklik, de olyan formában van, hogy agyonütni se lehet. Ráadásul nem csak a szexmunka van, felolvasni is kell. Hiá­­ba mondom neki, hogy a kultúra káros az egészségre.

Kleopátra nevet és megmutatja a könyvet, amiből ma este felolvasni fog: Petroniustól a Trimalchio lakomája. Aztán megy a dolgára. E sorok írója még egyszer visszapillant az erkély felé. A fáklyák fénye megcsillan a delfinek uszonyain és az öreg tigris vaksi szemén, a gyönyörű női test belecsobban a sós vízbe, és már érkezik is egy vidám, napbarnított bőrű öregember spanyolgitárral a vállán. „Ne féltsd a halat a vízben, amigo” – énekli rekedt hangján a régi kubai dalt.